A reformkori nyelvújításnak – mely szabadkőműves ösztönzésre indult – voltak nagyon jó megvalósításai, és sok selejtje. Ez Kazinczy műveiből kitűnik. Volt olyan, mely mélyen megrontotta a magyar nyelv dallamosságát. Például az igei jövőidő megtörése, melyet azelőtt egy szóban lehetett kifejezni:
menend – menni fog
csodálkozand – csodálkozni fog
építend – építeni fog
álland – állni fog
hiend – hinni fog
jövend – jönni fog
leend, lészen – lenni fog
Így hangzott a jövőidő akkor. Egyszerűbb volt, és a megérthetőség szempontjából célravezetőbb. Évezredeken át jól működött. Semmi szükség nem volt a jövőidő megváltoztatására, kizárólag a modernkedés nyavalyája és az úgynevezett Európa szintre emelés (úgy-e ismerős a szöveg?) hamis feltűnési viszketegsége okán fertőzték meg a nyelvet. Jó okkal kaptak maró bírálatokat ezért.
Az egyik kifogás, melyet fölhoztak –, hogy a nyugati nyelvek modernizálása már lezajlott, és nekünk is kell lépnünk. Azok a nyelvek azonban rendszer nélküli nyelvekként állandó beavatkozást igényelnek. A magyar nyelvet viszont saját gyökrendszere védi.
A több évezredes ősnyelvi örökségű magyar nyelvben a jövőidő ragozás egy szóban volt megoldható, a rag az igéhez köttetett.
A „fogművesített” jövőidőben marad az ige a főnévi igenévi alakja és ragozza a segédigét.
Én csodálkozandok Én csodálkozni fogok
Te csodálkozandol (-dasz) Te csodálkozni fogsz
Ő csodálkozand Ő csodálkozni fog
Mi csodálkozandunk Mi csodálkozni fogunk
Ti csodákozandotok Ti csodálkozni fogtok
Ők csodálkozandanak Ők csodálkozni fognak
Rövidebb nem lett, csak bonyolultabb. Ezért igazán kár volt a meszes lelkű szabadkőművesekre hallgatni. Nélkülük még ma is a csodálatosan dallamos évezredes magyar nyelvet beszélnénk. Ez is bebizonyította, hogy a magyar nyelv nem változó nyelv. Önmagától nem adja meg magát, bele kellett kotorni erőszakkal, és annak eredménye nem minden esetben jó.
A fenti gondolattal, a nyelvünk változatlanságával kapcsolatos érdekesség az sz, z és t hangok viszonya. Van az aztán szó, mely valami utáni időre mutat. Tulajdonképpen az azután rövidült változata. Tájszólásban más és más alakot kap, különböző magánhangzók lépnek be, de az értelme nem változik. Lesz belőle: oszt, osztég, Székelyföldön osztán, sosztán. Sokfelé változhat, de az szt páros marad, mondhatni: nem engedi magát kivetni alapjaiból. És ez nem az egyedüli, konokul ellenálló hangcsomó.
Ez is mutatja, hogy mily nehezen lép ki sodrából a magyar nyelv, tehát nem olyan, mint az összedobált, egyedi hangértékkel nem bíró, gyorsan változó nyelvek. A magyar nyelvben maradandóak a kulcsfontosságú hangok, hangkapcsolatok, és a változásra hajlamos többi hangot is visszaterelik a mederbe. Bármerre csavarodik az aztán jelentésű szó: oszt, osztán, osztég, sosztán, ez a közepén levő hangpáros marad. Úgy képzelhető el, mint az árvíz sodrásának közepén álló, mélyen gyökerező fa, mely körül minden sodródik, némely tárgyak hozzácsapódnak, próbálnak megtapadni, majd leválnak, a fa ellenáll a sodrásnak. Az ár nem tudja magával ragadni. Marad.
Mint Wass Albert Köve. „A kő marad.”
A fog is ragozható volt a régies jövőidőben – fogand, fogandó. Hogy miért épp ezt használták a folytonos jövőidő jelölésére, holott a fog inkább visszafog?! Teljesen a magyar nyelvtől idegen megoldás! Olyan, mintha egy világfölötti erő belenyúlna a bolygók egymáshoz viszonyított mozgásába, megbontva az egyensúlyt, összhangot.
Még megfigyelhető, hogy a régies jövőidőben érezhetően benne volt az idő fogalma, a folytonosságot sugalló d és a távolra mutató ó, ő jelenlétével: menendő, építendő, jövendő, leendő, mely értelmet a „kézművesített” jövőidő soha nem tudja visszaadni. A jövendőben annyi, mint jövő időben, leendő – a jövő időben lesz meg. A különbség, hogy az előbbiben – a megvetett régiben – egyetlen szóban!
Például az eljövendő szó megfelelőjét nem is lehet kimondani egy szóban. Hogyan mondanánk: eljönni fogó, el fogó jönni, eljönni való? Eljövő? –, de ez nem adja oly árnyaltan az eljövendő értelmét. Csak körülírva: ami/aki el fog jönni. Négy szó az addigi egy helyett! De a jövendő kifejezésben a vendég gyökszava is benne foglaltatik, akár az örvend szóban (a v jelenléte vidám várakozást sugall), amit a fog segédige nem tud ily árnyaltan visszaadni. Mert, ha azt is belefoglaljuk, akkor így hangzik: az, aki vendégként, el fog jönni. Vagy: az, aki el fog jönni vendégként. Bizony, ez a fog nagyon szuvas, fájó fog a magyar jövőidőben. Érződik rajta, hogy „művi megtermékenyítésben fogant, nem idejére született lombikbébi.”
Gábor Áron székely szűkszavúsággal tömören annyit mondott:
– Lészen ágyú!
Nem úgy, hogy: – Fog lenni ágyú! Nem, mert ő még nem beszélte a fog-ra szabott, választékos, körülmagyarázó jövőidőt.
Mitől volt rosszabb a régi hangzás?! Hogy túl egyszerű volt? Hiszen attól volt nagyszerű! Nem szabadott volna hozzányúlni!
Ők a német nyelvhez akarták hasonlóvá tenni, bonyolították, hogy pattogó legyen, mint a német. Addigi formájában Mezzofanti a harmadik legdallamosabb nyelvként jelölte meg a magyar nyelvet az olasz és a görög után.
És mivel lett szebb a „fogplasztikázott, műtött” nyelv Balassi veretes, ősi nyelvezeténél?
Semmivel!Bizony, a nyelv megrontásával kezdődött el a nemzet rombolása. Itt bújtak be a magyar nemzet bőre alá az utálatos nyüvek, férgek, és kezdték hatékonyan szétrágni érzelmi világát! Ekkor vált el az úrhatnám réteg beszédstílusa a póriasnak mondott vidékitől. Addig egyformán szóltak. Attól kezdve a magukat művelteknek tartók az új, „fogprotézissel nyüvesített” nyelvet beszélték, és lenézték azt, aki nem haladt a korral (kórral). Megvetették azt a „tetves” vidékit, falusit (sokan ma is), aki a régies, ízes hangzásában beszélte, őrizte a múlt homályába vesző ősiségű, édeni édes anyanyelvét. A nyelv után jött eredetünk, az ősiségünk megkérdőjelezése, és így tovább a többi. Ma már létezéshez – földhöz, vízhez, levegőhöz – való jogunkat is megkérdőjelezik a minket több évezred óta észveszejtően gyűlölő, pofátlanul ránk telepedett, ma is piócamódra a magyar nemzettesten élősködő, vérszívó ellenségeink.
Az ősnyelv egyenes vérvonalú örökösében, a ma magyarnak nevezett nyelvben egyetlen hang sem véletlenül van ott, ahol van. Minden egyes hang üzenetet közvetít a szóban elfoglalt helyén. És ezért nem szabad belekontárkodni! A hangok értelmét, üzenetét ma nem lehet megmagyarázni a világ egyetlen nyelvén sem, csak azon az egyetlen nyelven, mely megőrizte az ősgyökök alapjaira épített szerkezetét, és érvényesülni engedi a hangok bűvös hatóerejét.
Például vehetjük a folytonos és folyamatos kifejezéseket. Első látásra alig van különbség.
Folytonos. A foly gyök utáni t hanggal, akár kis megszakításokkal járó tevékenység, ismétlődve is. A kemény, pattogó t hang a szó tengelyében meghatározó. Folytonos lehet a víz csöpögése, mely kis megszakításokkal, de állandóan folytatódik.
Folyamatos. A nagy folyamokhoz hasonlóan lassú, egyenletes, sima (am), összefüggő események, zavartalanul, megszakítás nélkül folydogáló egymásutánisága.
Nem egeket rengető a különbség, de észlelhető. És ez a hangok jelenlétéből, azok sorrendi állapotából ered.
A hangok jelentésének jobb megértéséhez vegyük példának az ERDŐ szavunkat.
Az E hang alapvető tulajdonsága szerint mutatószócska, rámutató hang. Ez esetben is ez a szerepe.
Az R hang az erő hangja, bárhol van, jelenléte meghatározó, valami olyant jelent, ami ural. Ha egy hegytetőről végignézünk a végeláthatatlan messzeséget beborító, azt uraló fák sokaságán, ezt egyetlen szóval úgy tudnánk kifejezni – rengeteg. Ez esetben ezt jelenti az R.
A D hang a régies nyelvezetünkben a folyót jelölő szó egyik hangja volt – ID – ügy, Feketeügy egy háromszéki folyónk. Az ügy folyamatot jelent. A D azonban megmaradt egy nagy súllyal bíró másik szavunkban, ez az IDŐ. Az idő oly folyamat, mely nem áll meg, nem állítható le. Egy mondás szerint, azalatt is múlik, mialatt kimondod a szót – idő. Itt is a megszakítatlan folyamatosságot jelenti a D.
Az Ő hang távolra mutató, és a bő, tág tér jelzője is. Névmásként a harmadik, a távol levő személyre vonatkozik. Messzire mutat.
Akkor mi az ERDŐ?
Egy fákkal borított Rengeteg, mely folyamatos(D), végeláthatatlan, távolba veszŐ. És ez a meghatározás, egyetlen négy hangból álló szóban elrejtve – ERDŐ, melynek minden hangja külön beszél.
Ezt nem adja vissza a román pădure, az olasz foresta, bosco, a francia bois, de egyetlen más nyelv erdőt jelentő szava sem.
Ugyanilyen az ESŐ. Az E itt is rámutató, az S a hulló cseppek sűrűsége, susogása, becsapódásának hangja, az Ő jelző, megszemélyesítő vagy a távolság, ahonnan érkezik. Ha a kisgyerek hangján mondjuk, még szemléletesebb: ECSŐ, a CS jobban visszaadja a vízcseppek becsapódásának hangját, hiszen azért cs hanggal kezdődő a csepp, a csap és a csapadék is.
A csap nagyon régi szó, még Nóé apánk idejéből, az első boroshordók idejéből. Ő szintén ezen a nyelven beszélt. Ahogyan mi. Bizony. Csak olvassanak bele az Ararát hegység lejtőinek neveibe.
Az eső magyarázatát még megközelítve sem adja a román ploaia, az olasz pioggia, a francia pluie. Csak a p hang által van egy halvány utalás a vízre (láp, vagy a gyermekszáj: püpü).
Emlékezzünk az általam sokszor idézett G. Bernard Shaw szavaira: „ … ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.”
Hogy mi kell ehhez az elemző munkához? Szerintem, a nyelv ismerete mellett, mély érzelmi telítettség. Rá kell érezni a hangokra, át kell érezni minden rezdülésüket, mély értelmüket. Mi a szó mondanivalója, és abban az egyes hangok mit domborítanak ki?
Mintha távolról jönne egy sugallat. Meg kell pendülnie a szívben egy érzékeny húrnak a hang hallatán.
Amikor ez megvan, lehet dolgozni rajta, összevetni egymással, összefüggéseket keresni. Kutatni, kutatni, kutatni a jellemzők után. Ahogyan fentebb említettem, lemenni a hangok gyémántbányájába, és keresni mindenhol. A meddőhányóban is. Itt is érvényes: „Egy százalék ihlet, kilencvenkilenc százalék izzadtság.”
Legfontosabb: szeretni ezt a nyelvet, nagyon szeretni, mert ezt nem teheti meg sikerrel más, csak az, aki rendkívülien szereti édes magyar anyanyelvét.
Nagyon. Mint az édesanyját.
Éreznie kell minden rezdülését. Rajta kell csüngenie, mint a kisgyereknek anyukáján, nyakát átölelve, kimondandó szavaira lesve. E nyelven kell dobbannia a szívének. Szerelmesnek kell lennie belé.
Kedves Olvasók!
Ha végigjárták a hangjaink csillogó, kincses ösvényeit, lehet folytatni az elemzést. Mindenkinek nyitott a pálya. Hangjaink a legmagasabb szellemi erő ajándéka. Nekünk, magyaroknak, a nyelv megőrzőinek, első kézből.
Gondoljunk bele: mi mindvégig az egyenes nyelvi ösvényen jöttünk évezredeken át! Jöhetett tűz és víz – és bizony jött is bőven – mi maradtunk az eredeti nyelvi vérvonalon. Mára már több ezer nyelv van, de csak ez az eredeti. Nem utángyártott, nem utánnyomás.
Eredeti!!! És a nagy történelmi vándorlások viharai örvényei oly távolra sodorták azokat a nyelveket, hogy – bár mindegyikben markánsan jelen van – ma már egyetlenegy sem hasonlít rá, a nyelvek anyjára.
Csak a mi nyelvünkön lehet megfejteni, kibontani, feltárni a hangok titkait. A hangok csak nekünk árulják el sajátos jelentésüket, összefüggéseiket, nekünk vallanak életükről, történetükről, nekünk tárják fel a rejtélyt, mélyen fekvő titkaikat, legbelső énjüket, az érzelmi kincseiket, melyeket magukban rejtenek.
Csak nekünk vallanak szerelmet, és a szeretetteljes megközelítéstől, érintéstől kibomlanak, kinyílnak, akár egy kifeslő rózsabimbó, vagy egy forró, érzelemdús simogatástól kitárulkozó szerelmes asszony.
Az ősgyökökre épülő szavak minden egyes hangjában elrejtve pihen létrehozója által bölcs megfontoltsággal beletáplált mondanivalójának mélységesen mély értelme.
Csak arra várnak, hogy a szűzkristályok kutatói feltárják titkaikat.
Kívánok minden Kedves Olvasómnak kellemes utazást a hangok csodálatos, rejtelmes világában.
Önök iránti tisztelettel, Kolumbán Sándor.
Fritz Houtermans fizikus: „Ezek az emberek valójában a Marsról származnak.” (a magyar matematikusokról)
Otto Frisch: „magyar származású tudós fők galaxisának” rejtélyét kereste.
E. Fermi: „Marslakók? Itt vannak, magyaroknak hívják őket.”
A kulcs – a nyelv, semmi más.
Ezekről azonban ma nem beszélünk, mert akkor már fasiszták vagyunk.
Merjünk kicsik lenni! – ez a jelszavuk a két lábon járó takonygyűjtemény bolsevikutódoknak, a szociál-liberális, füstölgő trágyadombszerű kistörpéknek.