A székes életvitelű, közbirtok-kaláka önfenntartó, önsegélyző társadalmi rendszerű, telepes életelvű székita, szkíta, székely törzs volt a Kárpátok karéján megtelepedő első szűzfoglaló nép!
A medencében akkor még a víz volt az úr. Az akkori tengerpart, későbbi hegygerinc forrásai, erei, patakjai mellett körüllakták az egész partvidéket, majd a víz apadásával a fiatalabb családok a patakok folyását követve költöztek alább-alább, mígnem a medence felszáradása után kialakult a mai településkép.
Minden forrásnak, pataknak, folyónak, térségnek, helységnek ők adtak nevet az általuk beszélt, tisztán megőrzött teremtés ősnyelvén!
Nem élt itt semmilyen nép, és nem volt nagy tömegű népvándorlás a Kárpát-medence területén át, úgy ahogyan a történészek, hasukra ütve állítják. Legfeljebb néhány nagyobb család kelt át a hegyi patakok mentén.
Hogyan jött volna át a sűrű rengetegen nagy tömeg, hiszen Batu kán 1241-ben másfél ezer fejszéssel vágatott utat hadi népe és társzekerei számára?
A teremtés ősnyelvét tisztán megőrző székely törzs az egész Kárpát-medence őslakó népe. Soha nem léptek más népek területére, nem támadtak senkire, de megvédték otthonukat.
A római megszállás idején – bár adót fizettek – megőrizték közbirtok-kaláka alapú társadalmi rendjüket.
Nem volt gyáva nép. Történt, hogy megtagadták az adófizetést. Az ügyek tisztázása végett közéjük jönni kénytelen császárt lemarházták, csizmát vágtak hozzá.
Az Árpáddal érkező kevert nyelvű, hadakozó elvű, kalandozó szellemű törzsek közéjük telepedtek, és későbbi nyugati kalandozásaikkal egész Európa népét a Kárpát-medence népére haragították. Ezért szeretnek azóta oly nagyon minket mindenhol. A magukkal hozott magántulajdon, úrhatnám rangszintek szerint szervezett társadalmi rendjükkel idővel megrontották a teljesen közbirtok-kaláka rendszerű székes életvitelt.
Ekkor kezdődött a Kárpát-medencét betöltő székely társadalmi rend századokon át tartó, lassú felmorzsolása. A királyi uralom ellehetetlenítette a rabonbán-lófők szervezeti rendjét, a rabonbán kénytelen volt feladni pilisi központját, Erdélybe, Budvárra költözött.
Csak az egyre szűkülő területű; Székelyföld nevű térségbe szorulva maradt meg egy közösség, székely néven. A többi székely család, Árvától Zimonyig, Bécstől Aranyosig, Marosig, átvette az Ázsiából érkezők életvitelrendjét, feladta szabad székely rangját, szolganéppé válva.
Később a király a székelyek fölé idegen királybírókat rendelt ki, akik nem értették meg őket, inkább elnyomták. Néhány arra alkalmas, mohó lófőnek bárói, grófi rangot adtak, önkényesen kikerekítettek számukra, királyi adományként területeket.
A királyság, a korona-birtokrend megalapításával kezet tett az addig közbirtok rendben művelt földekre, erdőkre, kiszorítva a szűzfoglaló székelyeket a legjobb területekről, mint Erdély-Barcaság, Felvidék-Szepesség, és odaadták a szászoknak, akik aztán „megköszönték” később.
Szolganéppé tették a szűzfoglaló szabad népet, talpnyalói hűbéres birtokká züllesztették az addigi köznépi használatban levő közbirtokát. Ezek a friss sütetű urak meggazdagodási hajlamaiktól űzve, betelepítették az „olcsó munkaerőt” a székelyek nyakára, azon a földön, amelyet annak előtte évezreden át megőriztek tisztán, beszélt nyelvükkel együtt.
A szabad székelység eltűnt, ami van, annak nyakán az elnyomók bakancsa.
Tömören ez a rögvalóság.