Két gyerek, két kisfiúcska. Egyik ötéves a másik három. A szülők válófélben. Az apuka sofőr, anyuka ugyanannál a cégnél dolgozik munkásnőként. Anyagi gond nincs. Ám apuka félrekapott. Egy kamaszlány csavarta el a fejét. Olyan, akinek a tojáshéj még a fenekén, mint a naposcsibének.
Az asszony reménytelen. Szülei távol élnek, és bár a férje szülei és rokonai az ő pártját fogják, ezzel nem tudják visszahozni a fiatal lány bűvöletébe esett férjét, akit ő oly nagyon szeret.
Mert azt teljesen megvakítja a lánynál elért sikere, és könnyen dobja a szavakat:
– Más is vált már el, és nem dőlt össze a világ! Senkinek semmi köze ahhoz, amit én csinálok.
Kész!
– És a gyermekek? – jön a kérdés egyszerre több helyről. Erre már alábbhagy a hányavetiség. Mert a gyermek azért nem semmi. Azért sem, mert mindkettő nagyon szereti az apukáját, bár a kicsi azért az még mindig az anyukán csüng. De az apa szemén hályog van. A lány miatt. És úgy néz ki, hogy az a hályog ott marad örökre.
– Legalább ne lennének a gyermekek – mondja a nagynéni.
– A gyermekek maradnak. Itt anyámnál jó helyen vannak.
– Nálam?! – csattan fel az anyja.
– Miért nálam? Annak a két fiúcskának van apja s anyja! Maradj a család mellett, s akkor van helyük itt nálunk is.
És a két ártatlan kisgyerek ott áll, mint két tárgy, melyen osztozkodni kell, csak néznek hol az apjukra, hol az anyjukra, meg nagyszüleikre. Ők eddig úgy tudták, hogy őket mindenki egyformán szereti, és kicsiny gyermekszívükkel ők is mindenkit szerettek, de különösen az apukájukat. Állnak értetlenül, némán, nézik, hallgatják a nagyokat, nem értik pontosan, miről is van szó, csak azt érzik, hogy itt valami olyan történik, ami miatt ők most nemkívánatosak, sem az apjuknak, sem az anyjuknak.
Mert a kis füleikben most csak az visszhangzik:
– Legalább ne lennének a gyermekek. És a kicsiny gyermekszívet valami különleges rideg, hideg ismeretlentől való félelem hatja át. A „nem lenni” rideg ismeretlenje, valami olyan, ami a fölöslegesség, kelletlenség érzése. A számkivetett árvaság érzése. Pedig az ő lényükben szinte be van programozva az, hogy ők érték, kincs a szülőknek, őket szeretik, ami olyan jó.
És akkor jön a homlokon vágó szörnyű mondat:
– Legalább ne lennének a gyermekek. A szülők biztatják a fiatalasszonyt, maradjon, senki ki nem rakja onnan. A fiuk, ha neki tetszett félrekapni, menjen a ringyója után, de neki és a gyermekeknek helye lesz abban a házban. Ám a fiatalasszonyt szülei meg arra biztatják, hogy hagyja ott a nagyobbik gyereket, s a kisebbikkel költözzön haza. Pedig ez a rosszabb megoldás. Mert ha marad, talán mégis visszajön egyszer a férj, ha ráun arra a neveletlen fehérnépre.
De nem marad.
Mert otthonról bíztatják, és mehetnékje van. És eljön a szívszaggató elválás pillanata, amikor a két kisfiút elválasztják egymástól, amikor a kicsi, aki még csak selypít, tágra nyitott nagy szemeit nagyanyjára szögezve kérdezi:
– Mé kejj én innen emennyek, mama?Mé? Én itt sejetem.
És a mama nem tud válaszolni, nem tud mit mondani, mert ebben a nyomorult helyzetben nincsen a gyerek nyelvéhez, értelméhez mérhető válasza. Nincsen más, csak jajszava Torkában ott fojtogat a gombóc, nem tud felelni semmit. Csak elfordul, és felzokogva sír. Mindenki sír. Csak az apa nem.
A két kicsi – talán szerencséjükre – még nem is tudja felfogni az eset súlyát. Majd később jön el a keserű felismerés pillanata számukra. Mert eljön. Főleg a kicsinek. És ami jön, az szörnyű, és egy életre meghatározóan szomorú valóság.
– Mama, ne síjj, vissajövök. Én sejetjek. Meg kell a szívnek szakadni. Ő még hiszi, hogy visszajön hamar. A nagy marad. Ő még élvezni fogja a nagyszülők szeretetét. Az apjáét nem. Annak szíve már nem az övé. Az apja szíve nem itt van. Ellopta egy fiatal nő. Nekik, kettőjüknek köszönhetik mindketten leendő, egész életükre szóló szomorú sorsukat.
A szegény kicsi az új helyen már érzi a rosszra változást. Körülötte mindenki veszekszik, és abból ő azt érti ki, hogy sem ő, sem anyukája nem kell a nagyszülőknek. Mert tata mondja, hogy ők csak azért hozták haza a lányukat, a dac miatt. Hogy megmutassák a vejüknek, hogy ők nem akárkik. És, hogy most már nem kell. A kicsi riadtan néz mindenkire, nem érti az egészet, mert ő mindenkit szeretni akar, és oly nagyon szeretné, ha valaki megsimogatná, magához ölelné, de itt minden a feje tetején, mindenki csak csúnyákat beszél, meg kiabál. És ő ilyenkor fél. Bújik anyukához védelemért, csak ott van még melegség számára.
Érzi, hogy a többieknek fölösleges, mert itt is hallja azt, ami otthon oly rosszul esett:
– Legalább ne lenne ez a gyermek.
Így telnek a napok, sivár reménytelenségben. Sehol nincs nyugalma.
Anyukáját noszogatják:
– Férjhez kell menni! Akárkihez. Nincs más megoldás. Ismerősök jönnek, róluk beszélnek.
Mondják, hogy itt is, meg ott is van egyedülálló férfi, aki talán elvenné.
– Csak ne lenne a gyerek. És ezt hallja ő, napjában is többször, és érzi, hogy kicsiny szíve belesajdul, mert ő itt fölösleges. Összehúzza magát, szeretne eltűnni, hogy ne lássák. De nem csak ő, anyukája is fölösleges. Pedig őt csak anyuka szereti, de már ő is félve, riadtan, titokban.
Mint aki bűnös. Mert miért szülte a világra. Néha zaklatottan ölébe veszi, kezével letörli könnyektől maszatos arcocskáját, magához szorítja, de ebben a szorításban benne van az anyai szeretet riadalma, a jövőtől való rettegés, a bizonytalanság félelmének remegése. A kicsi odabújik, orrocskáját belefúrja anyukája ruhájába, és két kis kezével erőteljesen kapaszkodik bele. És oly szívesen menne vissza oda, ahol együtt játszottak testvérével, ahol szeretve volt, ahol ölbe vették, simogatták kis buksiját. Ahol megkérdezték, mit kíván, ő mondta, hogy kakoot, és a mama kakaókávét kavart neki.
De ilyenkor azért eszébe jut, kis fülében visszacseng az otthon is elhangzó fájdalmas mondat:
– Legalább ne lenne ez a gyermek. És ő nem tudja, hogy nem azért mondják, mert őt nem szeretik, hanem mert, ha nem volna, akkor nem lenne ez a szörnyű szívfájdalom, remegés az ő sorsáért. Épp azért mondják, mert szeretik. De azért mégis jobb lenne ott. Mert ott nem hallana annyi kiabálást, mint itt. Mert itt folyton kiabálnak, veszekednek. Pedig ők hívták, ők biztatták, különben ott maradtak volna.
– Mi lenne, ha visszavinnéd a gyermeket? Ez a kérdés is felmerült. De az anyukája benne, a kicsiben látja azt az egyetlen kis zöld szigetet, ami őt addigi boldogságához kötötte. És, hát anya, és ez a szívéből szakadt kicsi, aki még minden szeretetével rajta csüng, ez az utolsó reménye, ami még zaklatott, száműzött nyomorúságában vigaszként megmaradt számára. Aztán jött egy bácsi. Megnézte az anyukáját, pontosan úgy, mint otthon, amikor a másik nagyapja lovat adott el, s aztán azt mondta, hogy jó, ő elviszi, de a gyermek nem kell. És ez újra szíven ütötte.
– Pedig a tehén borjúval eladó – ezt mondta tata, a feles pálinka után a bácsinak, csak azt nem érte föl az ő kis esze, hogy milyen tehénről s borjúról van szó. Aztán mire megitták az egész üveg pálinkát, megvolt az alku, azt mondta az a bácsi, hogy jó, elviszi a borjút is. És elvitte őket, de ő nyűg volt a bácsinak. Merthogy túl mozgékony, sokat kell csitítani. Pedig már nem is mert mozogni, csak meghúzódott a sarokban. Félt. Nem találta nyugalmát. Bújt volna anyukához, de a bácsi rákiabált az anyukájára.
– Ne kényeztesd, mert kidobom a házból, s az ólban alszik! És erre ő nagyon megijedt. Kint az ólban nagyon félt, mert ott patkányok vannak. Egyszer már zárták be oda, igaz, nappalra. Akkor egész nap éheztették, nem adtak sem enni, sem inni. És ő akkor egész nap sírt. Mert azzal fenyegették, hogy ott hagyják éjjelre is. Minden napja kilátástalan zaklatottságban telt. Olyan rossz, hogy nem csak nem szeretik, hanem utálják is. Nem találja helyét, örökös idegi stresszben, ijedelemben van, nem mer sírni, mert akkor a bácsi megveri. Pedig anyuka is sírt néha, mikor nem látták.
Olyankor ölébe vette, és sírva mondta:
– Nincs hová mennünk, édes kicsi fiam, sehol nem kellünk, itt kell maradjunk. Vagy kibírjuk, vagy belehalunk. És akkor ő úgy érezte, hogy meghalni talán jobb volna, mert ő látott egy temetést, és azt a bácsit, aki a koporsóban feküdt senki nem bántotta, nem kiabáltak rá, hanem dicsérték, és sajnálták. Ő is inkább szeretne meghalni. De nem tudja, hogyan kell. Aztán este, mikor a bácsi elaludt, ő is sírt, mint anyuka szokott, sokat sírt, sokáig szipogott, gondolta, hátha reggelre meghalna. És sírva aludt el. Azt álmodta, hogy otthon van apukánál – anyukával, s a testvérével játszik, apuka viszi az autóval, és ott minden olyan jó, mert ott őt mindenki szereti, és mama neki kakaókávét kavar…
– Ki az ágyból, te dög disznó, nem alszunk délig, a kurva életbe – csattant a durva hang, és a bácsi lerántotta róla a takarót, épp akkor, mikor mama nyújtotta volna a kávét feléje. Ugrott is szegényke rémülten, karját feje elé tartva, mert nagyon félt a pofontól, mivel a bácsinak olyan nagy tenyere van, és nagyon súlyosat üt. Még anyukának is megkékült a múltkor a helye, és sokáig kellett borogatni, hogy elmúljon. Aztán volt, amikor a bácsi anyukájára, egy öreg nénire bízták őt, hogy vigyázzon rá. És ő szeretetszomjasan odabújt hozzá, mint otthon mamához. Azt hitte, szeretni fogja, de az durván ellökte magától úgy, hogy elterült a padlón, és beleverte a fejecskéjét a vaskályha lábába.
Folyt a vére, sírt, de az öregasszony rákiabált:
– Ne legyél úgy megijedve, a francba, nem folyik ki a beled! Az öregasszony nem olyan, mint az ő otthoni mamája, hanem pontosan olyan, mint az a vasorrú bába, amilyent a meséskönyvben látott. A szomszédgyereknél látta, mert neki nem vesznek meséskönyvet. Neki nem szabad semmit, játszani sem szabad. Még kis kavicsokkal sem. Amikor az öregasszony szunnyadni akar, őt megkötözi az asztal lábához, hogy ne szökjön el, és nem ad neki sem vizet, sem ételt. Egyszer még az istállóba is odakötözte a jászolhoz. Akkor is nagyon félt, mert ott is patkányok vannak. Szerencsére azok nem bántották, mert a patkányok nem olyan rosszak, mint az emberek, nem olyan rosszak, mint a nénik, bácsik. A nénik rosszak, mert elvették az ő apukáját, a bácsik is rosszak, mert verekednek vele. És ő változatlanul szeretne meghalni, mert akkor nem kiabálnának rá. De élni is szeretne, csak nem itt, hanem otthon apukájánál, anyukával együtt, ahogyan régen, mikor egész kicsi volt, és amikor őt mindenki szerette…
Évek múltak el így. A szebbre, jobbra érdemes, sorsüldözött gyermek sivár, boldogtalan, durva bánásmóddal telített, nyugalmat sehol nem találó, örökösen stresszel teli, reménytelen, nyomorúságos hányatott gyermekévei.
Felnőtt. A vadonban is fákká nőnek a csemeték, bárhogy fojtja azokat a dudva. Visszatért szülőfalujába. Nem vádolja apját, mert – bár érdemtelenül – őt most is szereti. Ám a gyermekkori mostoha, durva, lélektelen, szeretet nélküli bánásmód nyomot hagyott lelkivilágán, rányomta bélyegét egész személyiségére. Élete sivár, rideg, reményvesztett ma is. Mint gyermekkora. Befelé fordulttá vált, nem találja párját, nem tud alapot teremteni magának, nem tud megkapaszkodni. Mert az alapteremtésben nincs, aki érdemben segítsen rajta. Senki! Nem alkalmi munka kellene, és nem alamizsnaszerű bér. De hol vagyunk ma ebben az országban a normális kilátásoktól? Örökös a reménytelenségben, egyik napról a másikra él, jövője bizonytalan. Még a ma gondjai is megoldatlanok. Nem látja az alagút végét, nem gyúl fény számára. Talán ez okozza, hogy az egyébként dolgos fiatalember megbízhatatlanná vált, italozik. Ezért sokan megszólják, és nem értik, miért olyan, amilyen. Pedig feltehetnének egy kérdést maguknak. Ha nekik ugyanolyan számkivetett, szeretet nélküli, sivár, kilátástalan, örömtelen, szánalmasan szomorú, nyomorult gyermekkoruk lett volna, ha olyan rideg sorsban lett volna részük? Nos, akkor ők vajon milyenek lennének? Környezete nem érti meg, nem tudja átérezni az ő végtelenül sivár, sivatagian száraz, minden kisgyerekkori álmától, érzelmi jótól, örömtől megfosztott, lelkileg, fizikailag megkínzott sorsát. Csak ő tudja, mily nehéz, a kiskorában kapott sok megaláztatástól a szívén esett sebek súlyos terhét haláláig viselni. Egy lelkileg mélyen sérült, jobb sorsra érdemes jólelkű gyermek, akinek akkor zsenge kiskorában mások – főként apja – hibájából, tövestől szakadt ki kicsiny szívéből a családhoz kapcsolódó gyökere, és kiesett életéből az, ami a legeslegfontosabb még a felnőtt számára is, de hatványozottan a gyermek számára – a meleg szeretettel őt körülvevő család, annak védelmező, megtartó ereje.
És – fájdalom – azt, ami elmúlt, … ami akkor kimaradt, elveszett az ő életéből, … azt senki nem tudja neki visszaadni ezen a világon. Senki! Az sem, aki megfosztotta ettől a kincstől. Soha, soha, soha.