FINTA – Csel, furfang. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: német < olasz] A FINTA is az F:N – N.F gyökből induló szó: FiN – NiF (f > v: niv). Kezdhetjük a FIN, FAN gyökkel, amelynek egyik értelme az utolérhetetlen élvezeti hatás. A FINom cselesség jelzőjével: csalaFINTA. Az egyébként viszonyító (mint, minta, szinte) NT páros a bakafántos, csintalan, hinta, kacifántos, kacsint, kurjant, lant, palacsinta szavakban is FINom játékos hangulatot keltő. A FINTA esetében is fontos a gyökfordítás, hangváltás nyomán létrejövő NIV – NÍVó, ami VIN > VON – VONal, azaz színVONal. Az IN kellemi ősgyök jelen van a hINta szóban is. Az NT párossal kialakuló értelemadó hangnyalábok kellemes érzet, hangulat, hízelgő simulás vagy csavaros, elmés jelenség leírói a szavakban. Ilyenek: bakafÁNTOs, csINTAlan, fANTÁzia, fINTEreg, kacifÁNTOs, kacsINTÁs, palacsINTA, pÉNTEk és mások. A csalaFINTA, cseles mozdulatok általában hINTÁzó elmozdulások. Aki cselesen csalogat valakit, a képletesen hINTÁztat, és az ilyen embert hINTÁsnak is nevezik. A FINTA különböző változatai élnek a magyar nyelvben: FINTEreg, FINCÁl,, FINCSI, FINTOr, FONCSIka és mások. A FINTA szó minden alkotó eleme beépül a magyar nyelv ilyen értelmű szavaiba és ugyanazt az értelmet viszi be minden szóba megmagyarázhatóan. De ez minden más meghatározó, értelemalakító szóelemmel is így van a magyar nyelvben. A román nyelvben a fenta, az olaszban finta alak ragadt meg, amely CSELt jelent. A német, olasz, román nyelvek nem eredők, nem közvetítők, hanem megöröklői az ősmag-nyelvi szónak, amely a mai magyar nyelvben természetes, egyenes ági örökség! Azokban a nyelvekben nem magyarázható a szóalkotó hangok értelme, mondanivalója. Sem a germán, sem a latin nyelvek nem tudnak felsorolni ennyi értelmi vonatkozást, nyelvszerkezeti, értelemhordozó szóelem kapcsolatot.
FODOR – Női ruhadarabon, függönyön, stb. díszül rávarrt, dúsan redőzött szalag. Vízhullám. Fodros, göndör. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: ?] A FODOR szó az F.D – D.F gyök bővítménye: FoD – DiF (f > v: div – vid). Az F hangos ősgyökök egyike a FO, amely a FOn, FOnat szavak alapja is. A D hang mindenképp hajlatok, domborulatok érzékeltetője. A D ellentmondásos hang, mint végletek kifejezője, a vele kialakuló hangnyalábok megjelenítenek nagyon vonzó jelenségeket, de rendkívül visszataszítókat is. Így a fODOr, bODOr, ÜDE, ÉDEs, nEDŰ szavakban kellemes érzést keltő. Ám a bÜDÖs, hODÁly és hasonló kifejezésekben pont az ellenkezőjét. Az R a szemlélőre gyakorolt erős érzelmi (felpörgető) hatás. A DOR, DÖR a boDOR, gönDÖR szavakban is kellemes érzetet keltő. (A D véglet a túloldalon: dér, durrog, dörren. stb. Vagyis: mindig a gyök és a D-t körülvevő hangok összességének hatása a döntő.) A szóban eltávolodva jelen vannak a szépségek, kellemes érzetet keltő jelenségek leírásában kulcsfontosságú FR páros (cifra, refrén, sáfrány) bontott hangjai: FodoR. Épp mint a JátéK szóban a pajkos JK párosánál, itt is érvényesül az FR páros hangjainak szabályos távolodása*, az első és ötödik: FodoR. Ezt szabályként is le lehet írni. Az FR párosról többet a cifra címszónál.
FÓKUSZ – Gyújtópont. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: latin] A FÓKUSZ F.K – K.F gyökbővítmény: FoK – KoF (f > p). Mi a FÓKUSZ? A FÓKusz oly pont, amelyet FOKOZottan megvilágítanak az összeFOGott sugarak, azaz összeFOGott sugárnyaláb. Az összeFOGott fénynyaláb hegyes és FOKOZott Fényerővel (f) egy meghatározott pontra, OKra mutató. Az éles elme is erőteljesen (fo), FOKOZottan OKos, és ráirányítható, összpontosítható – mai magyartalansággal: FÓKUSZálható – egy adott pontra. Ez a FOKOZ szó módosult FOCUS alakra a latinban. A FOK tüzet is jelentett az ősmag(yar)-nyelven, például a FÁKlya szóban. Az OK viszont fénynyílást, fénypontot, például a sátor tetején. De jelentett egy pontban égő tüzet is, amelynek elhegyesedő lángnyelvei is FOK, azaz ék alakúak. Ősmag(yar)-nyelvi gyökre épülő latin szó.
FOLKLÓR – Szellemi, szóban élő néphagyomány. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: nk: angol] A FOLKLÓR az F.L – L.F gyökből indul: FoL – LeF (f > v: lev). Nem angol szó, mivel nincs olyan, hogy angol gyök! Ez kizárt. A CzF Szótárhoz kell folyamodnunk, amely a FOL gyökről írja, íme: „FOL – FAL : FOLKA, FALKA, FOLU, FALU”.
Tehát a FOL tovább bővítve: FOLK, FOLKA, FALKA. A FALvak népe a FÖLd népe, a szabad LEVegőn élő, dolgozó nép. Az F hangos ősgyökök a teremtői erőt leíró szavak gyökképzői. A FALvak FAmíliák FALKáiból (f)ALaKultak ki, törvényszerűen FOrrások vagy FOLyók mentén, és nem sátrakban, hanem FALaK közt éltek. Innen ered a foLKLór szó, amely két összeolvadt kötött mássalhangzó-párost tartalmaz: az LK és KL, amely L.K – K.L alvógyökként: LaK – KaL jellemzőt rejtő a szóban. Ez is bizonyítja, hogy nem is angol, nem is német, hanem ősmag(yar)-nyelvi szó. Az LK páros a nép (f)aLKotó tehetségét jelzi. Többek közt az aLKot, aLKu, emeLKedő, leLKes, gondoLKodó szavakban utal erre. Gyökként: lak, lék, luk, lik – a faLAK közti LAKás. A KL páros tevékenység, állapot, jellemzők leírásában van jelen. Ilyenek: birtokló, ciklámen, csikland, iklat, sikló, szikla, szónoklat és mások. Gyökként itt is a szűk élettér leírója: a KALiba, hely ahonnan együtt KÉL munkára a család, a körül levő terület, amelyet művelni KELL, s ahonnan élés KÉL a FÖLdből. A szóvégi ÓR ősgyök kiemelkedés jelölője: ÓRiás, ORom, tORony és más szavakban. A folklÓR szóban a népi hagyomány kincseinek kiemelkedő jelentőségét leíró. A FALu népe az egymáshoz kötöttségben élte életét, együtt dolgozott, örült, mesélt, dalolt, táncolt, együtt sírt, élte meg fájdalmait, megénekelve azokat is. Hosszú időkön át alakultak ki az emberFALKákat egymástól megkülönböztető jellegzetes népies vonások: nyelvjárásban, dalban, táncban, mintákban, viseletben, építkezésben stb. Az angol nyelv, mint minden más nyelv is, szavainak minden egyes szóalkotó elemét az ősmag(yar)-nyelvből örökölte meg. Aztán módosult és módosul ma is, minden nyelv hangzástörvénye szerint. Az angol nyelv sajátossága, hogy bármelyik idegen szót képes elnyelni. Az angol nyelvből vett szavak viszont úgy lógnak ki a magyar szövegből, mint a törött lóláb, amely sosem gyógyul meg.
* Ezek az eltávolodások hangközökben igazodnak a zenei szabályokhoz: három, öt, hét. A magyar nyelv közös alapon áll a számtannal, zenével, színekkel. Ez nem az én megállapításom. Erről Bolyai János, Kodály Zoltán és mások is nyilatkoztak.