A létszám számít Az ötvenes évek elején gyorstalpalón kiképzett katonatisztek mindenben elmaradtak a Horthy tisztek szintjétől. Amilyen bunkó a hatalom, olyan bunkók a védői, ez ma is érvényes! Ebben az időben volt a magyar határőrségénél egy főhadnagy, aki bár megtanult írni-olvasni-számolni, nem szívesen foglalkozott ilyesmivel.
A jelentéseket az írnokkal íratta. Legényeit lezavarta egy pincébe, és ahogy egyenként jöttek föl, úgy végezte el a bonyolult létszámolási műveletet. Egy reggel kiment ellenőrzésre, az elboronált határsávhoz, és nyomokat vett észre. Valaki kifelé átlépte a határt. Tovább ment, és ott befelé tartó nyomokat látott. Egy ideig töprengett az eseten, aztán bement az őrsirodába, és bediktálta a jelentést: Az éjszaka nem történt semmi különös. Egy személy kiment, egy személy bejött, Magyarország létszáma változatlan.
Kertész Andor, a Párizsban élő, magyar származású fotóművész felkérést kapott egy képes folyóirat részéről egy különleges lappföldi halászati módszer képsorokban való bemutatására. Kertész felkészült az útra, és finnországi összeköttetései révén kapcsolatot épített ki a fotóriport elkészítéséhez az északi, lappföldi helyszínen. Kérése az volt, hogy biztosítsanak egy tolmácsot, aki valamelyik általa beszélt nyelven tud, legalább alapfokon. Megjelölte a francia, angol, német nyelveket. A magyart nem. Ugyan már, ki tudhatna ott, a világvégén magyarul? Találtak is egy tanárt, aki valamennyire ismerte a német nyelvet, és tudtára adták, hogy egy francia fotóművésszel kell együttdolgoznia egy héten át. A fotózással eltöltött egy hét alatt kínnal-bajjal megértették egymást. A munka végeztével, Kertész vonattal utazott vissza Helsinkibe, hogy onnan repülővel folytassa útját. Már a vonaton volt, és az ablakból, a peronon álló fiatal tanártól búcsúzva, önkéntelenül anyanyelvén, magyarul köszönt el:
– Viszontlátásra, uram. A tanár elfehéredett a meglepetéstől, ámulattól. – Uram, ön beszél magyarul? – kiáltott fel magyar nyelven.
– Persze, hisz magyar vagyok – válaszolt a magyar szóra ugyancsak megdöbbenő Kertész.
– De ön?
– Budapesten végeztem az egyetemet. Ha előbb mondja, hogy magyar, nem dadogom végig németül az egész hetet. A későbbiekben levél által tartották a kapcsolatot, barátságuk megmaradt, és sokszor felemlegették ezt a mulatságos esetet.
Sepsiszentgyörgyön traktorosok szóbeli vizsgáztak gépészetből. Az egyiket „vallatták”. A differenciálmű rajza a táblán, és a vizsgabiztos rámutatott a tányérfogaskerékre:
– Ennek az alkatrésznek mi a neve? A traktoros nem tudja, a társai a padsorból próbáltak segíteni:
– Leves, leves – gondolva, hátha erről eszébe jut a tányér. A kolléga vette a lapot, és „adta” tovább feleletként:
– Leveskerék!
II. Erzsébet angol királynő a hatvanas években, az angol parlamentben parancsoló hangon szólt rá a honatyákra, hogy meg kell szavazni egy bizonyos törvényt, mivel az államérdek. Az urak a parancsoló hangra megmakacsolták magukat, és nem szavazták meg a törvényt. (Figyelem, nem a magyar parlament bólogató Mátyásairól van szó!) A királynő el volt keseredve a kudarc okán, és újra elment a parlamentbe. Ekkor azonban sírva, könnyek közt kérte az urakat, hogy szavazzák meg ezt a fontos törvényt. A parlament azonnal megszavazta a törvényt. Az urak szíve megesett a könnyező királynő kérlelő hangján. Lám, nem mindegy, hogyan kérünk! Még akkor sem, ha szuverén hatalmi helyzetben vagyunk.