ESKÜ – Istenre, mint tanúra vagy valamely szent dologra hivatkozó ünnepélyes kijelentés. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: es ’eskü” ? es(ik)] Az ES – SE ősgyökön alapul. Az ESKÜ a szent fogadalmak közé tartozott. Olyan jelentős ESemények alkalmával, amikor életre szóló, egész életére kiható fogadalmat tesz, és az oly KEmény elhatározást, elKÖtelezést KÖvetel meg, amely csak a KŐ, KŰ, KÜ KEménységével szemléltethető. Az ilyen ESemény az egyik legmagasztosabb pillanat a becsületes ember életében. Nem ESet, hanem ESemény, ES-EMÉNY, amelynek megtörténte előtt K-EMÉNY elhatározás* születik a szívben. Az ezt követően tett fogadalmához – amely oly súlyos volt, akár az ESő KŰ – akár élete árán is ragaszkodik. Ehhez tartották magukat a történelem hősei, akik minden más hibáik ellenére, ama nagy ESeményen adott KŰhöz hasonlítható KEmény szavukat akkor is megtartották KÖtelességszerűen, ha meg KEllett érte halniuk. Ahhoz, hogy ennyi öntudatosság legyen bennük, tiszta erkölcsű, becsületes szülők általi becsületre nevelésre volt szükség. Az SK hangcsoport – ESKÜ – az ISKOla szóban is jelen van, és az S.K – K.S gyök: SoK – KoS, hangjaival alkothatók a SOK, oKOS szavak, amelyek az alapvető ISmeret szükségét jelzik. Nem azt jelenti, hogy minden ESKÜjét megtartó ember agyonISKOlázott volt a múltban, hanem azt, hogy az élet, tisztesség, becsület, szava tartás, férfias helytállás tekintetében elegendő ISmeretre tettek szert a családban a szülői nevelés eredményeként. Az ISMERet –, vagy vegyük az elmélyÜlést is magában rejtő ÜSMERet szóalakot – bátorrá, MERésszé tesz. Nem azért haltak meg azok az emberek, mert értéktelen volt számukra az élet – szerettek ők élni, hiszen nagyobb részük fiatal volt –, hanem azért, mivel az adott szavuk, a nyilvánosan tett ESKÜ be nem tartása árán megmaradt életük már rongyértékű maradt volna, nem csak mások, de önmaguk előtt is. /*/ Megfigyelhetők a mai ESKÜtételek, ahol agyoniskolázott, hétdiplomás, kifinomult, ravasz, huncut, körmönfont, érzéktelen – egyenességre, becsületességre, tisztességre, erkölcsre nem nevelt, minden valós értéket megvető (tisztelet az egy-két kivételnek!) – alakok mondják el az ESKÜ szövegét. Úgy mondják el, mintha a közérthetetlen: „En den dénusz, mó reke ténusz”-t mondanák. Utána megtörlik a szájukat: ez most mire is volt jó? Majd ezt követően elárasztják a büfét, a kupit. A valós súlyát nem fogják fel, és annyi értékkel bír előttük, s annyira tartják be, amennyi értenek belőle.