A szabadkőművesség egyik fő célja a társadalmak egyszínűvé tétele, a népnemzeti különbözőségek eltüntetése. Legfőbb ellenségüknek számított a népnemzeti öntudat.
Tudták, hogy a zene, mint érzelmi megnyilvánulási eszköz, az emberi lét egyik legfőbb eleme. A beszéd mellett a második legfontosabb gondolatközlő mód.
A vakolóegylet már megalakulása után eszközként vette kezébe a zenét. Minden valamire való zenész életébe beavatkoztak, irányították, mert így lehetett a tehetősebb réteg művelődési igényeit irányítani, ellenőrzés alá vonni. A történelmi újkorban egyetlen sikeres zenész sem tevékenykedhetett az ő akaratukon kívül. Pénzelték, nőkkel vették körül őket, hogy irányíthatók legyenek.
Az előkelő, rangos, módos, főúri, polgári réteg eljárt ilyen előadásokra, ha értette, ha szerette, ha élvezte, ha nem, pusztán megfelelési kényszerből, hogy ne tartsák ám maradi, műveletlen, bunkó parlagi parasztnak. Végigülte, szunnyadta, amíg a vonósok reszelték, billentyűsök pötyögték, fuvolások lehelték a dallamokat.
Azonban az egyszerű köznépre nem voltak hatással a szimfóniák, rapszódiák, operák. De nem is engedhette meg magának. Nem rá szabták.
Valami más kellett.
Jött a könnyed operett. Ez már elérhető volt a munkás rétegnek is. És élvezte. Ám ez túlzottan kötődött a nemzeti népzenéhez. Pedig attól kellett volna elszakítani a köznépet.
A huszadik század derekán a szabadkőművesek az amerikai néger zenét látták volna erre a célra legalkalmasabbnak, de a fehér ember előtt a néger zenész, énekes képtelen volt bálvánnyá válni. Ha fejre állt, akkor sem lett az.
Amerikában nem volt népzene, nem volt nemzet, csak városokba zsúfolt katyvasz tömeg. Ez a közeg alkalmas gyakorló tér volt kipuhatolni a legjobb módszert.
S ekkor lépett színre Elvis Presley.
A jóvágású Presley fehérként néger zenét vitt a közönsége elé. Jóképű volt, a nők imádták, a férfiak utánozták. Mindent beleadtak, hogy felemelkedhessen.
Megjelent a fehér rock. Ez kell!
Itt kapták el a megfelelő fonalat a népzene végleges letörésére! Elvist tömegesen követték a hasonló beállítottságú előadók, együttesek. Tele lett velük pince, padlás.
A háttérből vakolóék mindent irányítottak pontosan.
Tudni kell, a rockzenét teljesen a liberális szabadkőművesség uralja, irányítja. Jelképeivel telerakja a színteret. A rock ütemét tudatosan a nemi aktus ritmusára építették. Ezzel lehetett teljesen őrületbe kergetni a fékeveszett fiatalságot.
Eldönthette mindenki, mit szeret.
Jöttek a legmocskosabb, vitatható ocsmány erkölcsiségű liberális fesztiválkoncert fertők, sátánista jelképeikkel: Monterey, Woodstock, Altamond stb. Tele lett Amerika, Európa velük. Kinevelték hippi és más közösségeiket. Hatásuk mai napig érződik. Mára már elillant a szégyenérzet, úszik az erkölcsi mocsok, posvány. A nagy világvárosok utcáinak járdáin fekve közösülnek mindenki szeme láttára.
Gyönyörű jövő elé néz a világ.
Sajnos a melldöngető sikeres magyar nagynemzeti rockerek is – talán akaratlanul is – a magyar népzene tönkretevőinek élvonalában hetykélkedtek.
Ami biztos – a népzene ájult, eszméletét vesztett, önkívületi állapotba jutott. Mára már csak muzeális különlegességként mutogatják.
Mondhatná valaki: De ápoljuk, előadásokat tartunk országszerte.
Igaz, de miből?
A száradó falevélként, sziromlenyomatként őrzött régi népdalokból. Mára már csak konzerv van! A népdalvilág akkor lenne élő, ha ma is születnének népdalok.
A néplélek szül, költ ma népdalt? Van oka rá?
Tessék? Csak kérdezem.
A szabadkőművesség elérte célját, a népdal (népművészet, tájnyelv) vitrinben szárad, aszalódik. Néha előveszik, egy-két előadásra leporolják, aztán összehajtogatják, s visszateszik… ma még a sifonérbe. De aztán egy közeli holnapon… a koporsóba!
Nyugodj békében magyar népdal!