Az alábbi verset egy kedves ismerősöm – Karácsony László festőművész – halála napján írtam még a ’80as évek vége felé. A napokban szintén egy értékes ember távozott az ismerettségi körömből. Ő lányos apuka volt.
Elment egy ember
Elment egy ember, eltűnt egy arc, Megszűnt egy élet, megszűnt egy harc. Lehanyatlott a két dolgos kéz, Mely mindig erős volt, s tettre kész.
Megszűnt számára a versenyfutás, Stafétája lehullt, viheti más. Utolsó fájó szívdobbanás, Mélységbe hulló ecsetvonás.
Csend van a műhelyben, minden megállt, Nem ölt már képet több álomvilág. És minden, amit ő alkotott, Csak őt siratja, az alkotót.
Ki örökös tűzben, viharban élt, Ki mindig hitt, és mindig remélt, Ki mindig harcolt, és sosem félt, És mindent megtett övéiért.
Ki veszi át a stafétabotot, Ki viszi azt, mit ő hordozott? Lesz-e ereje, lesz-e hite, Hogy mindazt, mit ő tett, megtegye?
Elment egy ember, és eltűnt egy arc, Űr maradt utána, ám tart még a harc. Fiai! Tietek a folytatás; Egy nemes célért versenyfutás!
Kolumbán Sándor