Ahhoz, hogy érthető legyen mondandóm, egy történetet kell leírnom előtte. Az 1960-as éveket írtuk. Az ország élén a körmönfont, ravasz, a hatalomért mindenre képes Gh. Gheorghiu Dej állt. Ő volt – ahogyan a kommunizmusban szokás volt mondani – népünk, pártunk és kormányunk szeretett vezetője. Ellene pisszenni, személyéből gúnyt űzni nem volt tanácsos, mert estéről reggelre eltűnhetett az ember, de úgy, hogy soha többé nyomát sem találták.
Még a politikai viccek legártatlanabbika is megért pár évet. Ekkor kelt az a mondás Székelyföldön: Aki hallgassa, annak es hat hónap. Brassóban az autógyár gondnoksága alatt működött a Vörös Zászló nevű iskolaközpont közel 1000 tanulóval. Az 1956-os magyarországi forradalom leverése után, 1957-58-ban, a nagy politikai tisztogatások idején ennek az iskolának a végzősei közül letartóztatták az Erdélyi Magyar Ifjak nevű ifjúsági szervezet tagjait, és 10-20 év közötti börtönéveket mértek ki rájuk. Nem volt irgalom. Magyarok voltak, így kettős volt a bűnük. Velük együtt ’60-as évek elején az ország lakosainak 15%-a „élvezte” az állami ellátás áldásait politikai elítéltként az ország különböző börtöneiben, munkatáboraiban szenvedvén. Mindenhol besúgók leskelődtek, füleltek, hogy az első gyanús jelre vigyék a hírt a szekus tartótisztjeiknek. Akit ezek „beajánltak”, annak az elkövetkező évekre biztosítva volt a szállás valamelyik börtönben vagy munkatáborban.
Osztályfőnöki előtti szünet vége. Mindenki bent van az 5-ös tanteremben, a szokásos zsivaj közepette az osztályfőnökre várva, aki oly szigorú ember volt, hogy soha nyolcasnál jobb jegyet nem adott senkinek. Az volt a csúcs nála. A katedra fölött, mint minden osztályteremben, kifüggesztve „szeretett” vezetőnk Gh. Gheorghiu Dej államfő képe, aki a Vasgárda idején, kommunista földalatti mozgalom „legendás hőseként halálmegvető bátorsággal küzdött” a magasztos eszmékért (stb. stb. stb.), hogy aztán a szovjetek segítségével hatalomra jutva, politikai ellenfeleit a boldog vadászmezőkre küldve mindenki jótevője lehessen, de főleg a fent említett 15%-nak.
Az osztály aznap kapta meg a havi szappanadagját az akkor jól ismert kulcsszappant. A szappan nem volt kiszárítva, rendkívül puha, képlékeny, könnyen gyúrható volt. Egyik másik elkezdett játszani, apró golyócskákat gyúrva a szappanból, egymást dobálva vele. Hogy ki kezdte, nem emlékszem, de egyszerre csak odacsapódott a katedra fölötti „szeretett vezetőnk” fenséges fizimiskájához egy jókora, golyóvá gyúrt szappandarab, amely szépen oda is ragadt. Ez volt kezdet, és mintha parancsszó hangzott volna el, a következő pillanatban tízesével röpült a többi, hozzáillő csatakiáltásoktól kísérve. Egy perc alatt az egész kép, és a körülötte levő faloldal is tele volt szappandarabokkal. Ebben az önfeledt, csodálatos hévvel teli pillanatban nyílt az ajtó, és belépett az osztályfőnök, Dózsa Iván mérnöktanár. Olyan csend lett, hogy még a légy sem mert felrepülni… Az öregúrnak ez kissé furcsa volt, nézett ránk, aztán a katedrára, táblára, nem tudta mire vélni az egyszerre beállt nagy csendet. S ekkor megpillantotta a képet. Biztos vagyok benne, hogy agyán átfutottak az elmúlt évek történései, hosszú börtönévekre ítélt volt tanítványai, az országban levő állapotok, a sok bebörtönzött ember… Ő tudta azt –, amit mi meg sem gondoltunk – mi következhet, ha illetéktelen fülekbe jut e dolog! Ránk nézett szigorú tekintettel:
– Gyerekek, nektek teljesen elment az eszetek? Tudjátok, mivel jár ez?! Azonnal le azt a képet onnan! És ugrottak az első sorból, le a képet, le a szappan darabokat, letörülni a falat, mintha semmi sem történt volna. Az öregúr tudta, hogy ezt itt és most, a tantermen belül, harmincegy szempár közt kell elintézni, de azonnal! Nem szaladt az igazgatóhoz, nem vitte ki a megtörténtek hírét a falakon kívül senkinek. Pedig a harminc gyerekből, ha egy is áruló lesz, őt is lecsukták volna bűnpártolásért. Szerencsére nem kotyogott senki. De ekkor megtudtuk, hogy a szigorú öregúr szíve mélyén szeret minket, mert a szigorú tekintetben megcsillant valami más is. Nem akart bajt, inkább vállalta a közös lebukás veszélyét, aztán lesz valami. És a kis öregember, ami osztályfőnökünk egyszerre bátor, hős óriássá nőtt szemünkben. Amikor diplomavizsgára készültünk, megtudta, hogy egyikünket elvágták műszaki rajzból. Megcsonkult volna az osztály, ha a harminc magyar gyerekből egy kiesik. A másik magyar osztály tanulóiból nála kettő állt bukásra. Az öregúr leült annak az osztálynak az osztályfőnökével, a műszaki rajztanárral, és megbeszélték, hogy egy újabb esélyt kell adni a gyerekeknek, de nem kell elvágni őket. Nem engedte, hogy magyar gyerek megbukjon, esélyt adott nekik. És mindenki átment! ———————————————
A vizsga olyan, amilyen a tanár. Ha rosszindulatú buktat, ha igazi pedagógus, akkor segít. Van egy vicces történet, amely jellemző. Van három tanuló, akik történelemből vizsgáznak. Az első nagyon befolyásos szülők gyermeke. Ő megy be elsőként. A vizsgáztató tanár kérdez:
– Készült a tantárgyból?
– Igen.
– Mikor kezdődött a második világháború?
– Hát… valamikor az 1940-es évek elején… talán…
– Ragyogó felelet, a lehető legpontosabb! Látszik, hogy hónapok óta komolyan készült. S mikor ért véget a háború? – teszi fel az újabb kérdést a tanár.
– Egy pillanat … gondolkoznom kell… izé, ööö… talán a ’40-es évek közepén.
– Nagyszerű – kiált fel a tanár. Kitűnő, elmehet. Bejön a második, akinek nincs előnyös helyzete, de azért mégis élvezi a tanár kegyeit.
– Készült a vizsgára?
– Igen.
– Mikor kezdődött a második világháború?
– Hűha. Talán 1939-ben.
– Nagyszerű! Nagyon pontos meghatározás, elfogadom. És mikor ért véget?
– 1945-ben.
– Csodálatos pontosság! megkapja az átmenőt. Bejön a harmadik, akit nem szível a tanár, ellenszenves neki.
– Készült?!
– Igen.
– Tudja, hogy kevés az esélye?!
– Igen.
– Akkor feleljen: Mikor kezdődött a második világháború?!
– 1939 szeptember 1-én hajnali 5 óra 45 perckor.
– Hm. Lehetne pontosabb is, de most még elfogadom. Mikor ért véget?!
– 1945 szeptember 2-án, amikor Japán kapitulált.
– Hány órakor?!
– Délután 14 órakor.
– Hm. Majdnem pontos. A tanár körüljárja az előteret, töpreng, mit is kérdezzen, majd ravasz mosollyal:
– Na, és hány áldozata volt a háborúnak?
– Hatvanegymillió kilencszáznegyvenkétezer hatszáztizenkettő. A tanár rosszallóan végigméri áldozatát, majd sunyi vigyorral mondja:
– Most sorolja fel ezeket… név szerint!
———————————–
Volt egy számtantanárunk, Szakáll Károly. Amikor évkezdéskor, első találkozáskor bejött az osztályba, felütötte a naplót, és névsort olvasott. Neve hallatán mindegyikünk felállt, és Szakáll tanár úr szembenézett vele. Soha nem kellett megkérdeznie senkit többé: Téged hogy hívnak? Első órán felírt egy feladatot a táblára:
– Oldjátok meg egy papírlapon. Az osztály fele 1-est kapott. A másik fele 10-est. És mégis ez a tanár soha senkit nem vágott el, nála nem lehetett megbukni! Mottója az volt, hogy a szülő azért küldte iskolába gyerekét a tanárok kezébe, hogy megtanítsák. Ezt tette ő! Vizsgán, aki nem tudott, azt nem vágta el, hanem adott neki esélyt! Ötször is, ha kellett! A végén mindenki úgy fújta a szögfüggvényeket, mint a vízfolyás. Ízig-vérig igazi tanár volt! Ma nincsenek Szakáll tanár úrhoz hasonlók.
———————————–
Egy kisvárosban egyik szakközépiskola tantermét takarították ki a diákok. Festéket is kellett lemosni, így hígító is volt az asztalon. A végén az osztályfőnök elment, otthagyta a diákjait az összes kellékkel, köztük a hígító. A tanulók szerint nem hívta fel a figyelmüket a különleges tűzveszélyre, de ennek tudatában pedagógusként, osztályfőnökként nem is lett volna szabad otthagynia a gyúlékony anyagot. A gyerekek játszottak, egyikük beledugott egy kis kanócot a hígítóba, a másik meggyújtotta, de nem a hígítós edény fölött, hanem attól távolabb. Egyik fiú fényképezte, az osztály élvezte, kacagta. Tűzzel játszottak, ami nem veszélytelen! Ekkor ért vissza a tanár. Az ügyet az osztályban el kellett volna rendezni, hiszen semmilyen nagy baj nem történt. Különben az egész osztály benne volt a buliban, vihogták, kacagták, élvezték. De csak hárman vállalták. Senki – sem én, sem más – nem dicséri, nem dicsérheti meg a fiúkat tetteikért, de a vétkeknek, bűnöknek súlyaik vannak, és azok szerint kell kezelni! Az osztályfőnök – igazi pedagógusi képességek hiányában – képtelen volt az ügyet a négy fal közt elintézni, az igazgató elé vitte – talán éberségét, rátermettségét, hűségét akarta bizonyítani. Az esetet felnagyította, égszakadás, földindulás! Az igazgató tiszteletreméltó korrekt ember. Egy lerobbant iskolát örökölt elődjétől, és szívós akarattal, jó munkaszervezéssel jelenleg a megye egyik legrendezettebb, legjobban felszerelt iskolája lett belőle. Előtte le a kalappal! (Sajnos egyes dolgokban félrevezették beosztottjai.) Egy osztályfőnök egyenes, férfias vezető kell legyen, hiszen olyan embereket nevel, amilyen ő! Mi lett volna azzal a harminc brassói gyerekkel egy ilyen osztályfőnökkel, aki azonnal sebtében rohant volna az igazgatóhoz, érdemeket szerezni a rendszer előtt, a saját ártatlanságát bizonygatva, kezeit mosva, hajbókolva! Mindannyian börtönben végeztük volna. A három fiút szőnyegre állították az igazgatói irodában és megrótták. Ez esetben szó került a román évzáróról, gyenge jegyeikről, és a fiúk elmondták, hogy a román tanárnő nem tartotta meg rendesen az óráit, esélyt sem adott a javításra, hiányzott és egyebek.
Következmény: ez a három diák románból pótvizsgára lett buktatva. Hogy miért nem szeretik a román tantárgyat a magyar gyerekek, arról csak annyit: minősíthetetlenül rossz a központilag erőltetett módszer. Olyan rossz a módszer, hogy lehetne a betűvel is írni. Ez nem csak e három gyerek gondja volna. Székelyföld tele van ezzel a problémával. Amikor pótvizsgára jelentkeztek, találkoztak a tanárnő „rendkívüli jóindulatával”.
(Lásd fenn!) Esélyük sem volt. Pedig készültek – egyről közülük biztos vagyok. De abban is biztos vagyok, hogy a jelenlegi román irodalom ismereteimmel én is el tudnám vágni azt a tanárnőt akárhány vizsgán. Úgy ugratnám, ahogyan épp akarnám, lucskosra izzasztanám, … aztán adnék esélyt az átmenőre. Mert ez jó- vagy rosszindulat kérdése.
Kolumbán Sándor