EGO/centrikus/ – Mindent csak a maga érdekei szempontjából tekintő. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: nk: latin elemek] Az első ember EGY. Ő az EGY ÉN, azaz EGYÉN. ÉN = mAGAm. EGYmagam. Én egymEGOm. A szó kialakulása hasonló lehet a többi ókori név módosulathoz. Például ógörögben NARCisszusz, aki önmaga ARCképébe volt szerelmes. Ennek neve ősmag(yar)-nyelven alakult ki, és ÖNARCOS lehetett, amely végül az eSZ-ező ógörögben NARCISSZUSZ lett. Vagy a HÁRFÁSból HÁRFEUSZ, majd ORFEUSZ. Esetleg az ÁPOLÓból APOLLÓN, aki a gyógyítás istene volt a görögöknél. A hirnök hANG ELOSZtóból ANGELOSZ (angyal). Abból aki szüntelen az utat tAPOSTA, és a saját maga által kitaPOSTA helyén POSZTOLt, lett APOSTOL. Mindegyik szóban ott van az árulkodó kötött mássalhangzó-páros. De a latin ÁMOR is a MÁMOR előhangvesztett változata. Mondhatná valaki, hogy véletlen. Ám van egy mondás: A véletlen Isten ujjlenyomata. Vagyis a „véletlen egyezések” nem is véletlenek, hanem az egyetlen tőről indulás bizonyítékai. Ennyi „véletlen egyezés” esetén le kell ülni, és átnézni komolyan a nyelvi kapcsolatokat, mert ha komoly elemzésnek vetjük alá, akkor az összes ógörög istenségek neveinek ősmag(yar)-nyelvi eredete bizonyítható.
S akkor nézzük a CENTRIKUS szót is. Ez a SZENT szóból indul. Az ókorban a SZENTségek mindig a középpontban kaptak helyet. A középponti SZENTHELY – CENTHER – CENTER átalakuláson eshetett át az etruszk – latin nyelvváltásnál. A SZENThely kiemelt, jól látható volt, azaz RIKított. Vagyis SZENTRIKos – CENTRIKos. Aki EGOcentrikus, az önmagát helyezi a szent helyre, azaz a középpontba, és saját szemében SZENT és párját RIKító.