Kézdivásárhelyen történt az 1950-es évek végén, a ’60-as évek elején. Volt egy – az orosz fogságot is megjárt – részeges, de jópofa ember, akinek a kocsmából hazafelé útja, nap mint nap, az akkoriban mindenhol, s így Kézdin is díszelgő Sztálin szobor mellett vezetett el.
Minden alkalommal megállt, és hangosan rikkantva megfenyegette a nagy „jótevőt”:
– Eccer a kötél a nyakadra kerül, te gazembör! A kisvárosban mindenki ismerte őt, tudtak erről, és jókat derültek rajta az emberek. Sajnos, a szekuritáte is hírét vette, s ezért néhányszor bekísérték, felpofozták, megverték, megfenyegették, ám mivel nem okult belőle, és tovább is ugyanúgy járt el, egy idő után napirendre tértek fölötte, többé nem bántották.
Ő meg járta szokásos útját, és végezte a mindennapi „feladatát”:
– Eccer a kötél a nyakadra kerül!
Az 1960-as évek elején aztán kegyvesztetté vált a nagy Sztálin. Szobrait Románia-szerte lebontották. Brassóban is, mely azelőtt Sztálinváros nevet viselte. Kézdin is bekövetkezett a nagy pillanat. Egy autódaru állt oda a szobor mellé, feloldották a talapzat csavarjait, ráhurkolták a kötelet a szobor nyakára, és a daru emelni kezdte fölfelé. Népes tömeg verődött össze a főtéren, és lélegzetvisszafojtva figyelték a történelmi pillanat minden mozdulatát. Beszélni nem mertek, csak csendben örültek. És ekkor jelent meg a szovjet poklot megjárt, és aznapi kocsmai útját rovó emberünk, épp onnan hazafelé tartván. Amikor meglátta a kötélen himbálózó szobrot, arca felderült, és a hosszú évekig dédelgetett álom beteljesülése látványának felszabaduló örömével egyszerre belerikkantotta a nagy várakozó csendbe: – Úgy-e megmondtam, te gazembör, hogy eccer a kötél a nyakadra kerül! Olyan hahota lett, amilyen talán nem volt a világháború óta a vargák fővárosában. Még a szekusok, milicisták is élvezték az öreg örömrivalgását.