Divat a kétkedés („magyarul”: szkepticizmus)

Az óriások fellelt csontvázairól bemutatott képsor, de sok más igazolt leletről készült felvételre, bizonyos körök nagyon érzékenyek, mert nem az ő – több mint kétszáz éve a köznép agyába sulykolt – istentelen elméletüket támasztja alá. Nem vitatom, hogy akadnak képhamisítók is.
De ahol tárgyi bizonyíték van, az nem vitatható! Bizonyíték még arra is van, hogy igyekeznek megakadályozni azon leletek nagyközönség elé tárását. Az ilyen körök becsmérlő nyilatkozatai is ismertek. 
Egy ilyen vita záróakkordjaként írtam a divatból kétkedők számára az alábbi jegyzetet:
Megáll az ész néhány embernek a gondolatvitele nyomán. Az egyik azt írja, kutatni kell. Ki kutasson? Ön akar kutatni? Rajta! Ám, ha kutatott valaki és talált, akkor az feltárta, lefényképezte, közzétette. De erre azt írja a másik: Ez csak egy fénykép. Mit várnak el, hogy minden szkeptikusnak az orra alá nyomjanak egy csontot? Ha nekem mutatnak egy képet Önökről, akkor mondjam azt, hogy ez csak egy fénykép, és Önök nem léteznek? Hamisítvány a képük. Erre van egy történetem, ami valóságban megesett egy udvarhelyi vállalatnál még az átkos idején, és ez jellemző az állandóan kételkedő emberekre, mint Önök.
Az egyik erdei útépítő vállalatnál egy teherautóra a gépkocsivezető mellé be volt osztva két rakodómunkás. Amint mentek az erdei úton, azt mondja az öregebbik, hogy neki ki kell szállnia a dolgát elvégezni. A vezető megállt, az öreg kiszállt és bement a cserjék mögé. Erre a gépkocsivezető – nagy heccmester –, aki ismerte az öreg szokását, azt mondja a másik rakodómunkásnak, hogy lopakodjon az öreg mögé, és tartsa alája a lapátot, hogy az öreg arra végezze el a dolgát, s amikor végzett, akkor vigye el az anyagot. A másik is kapható volt az ilyen hülyeségre, odaosont csendben. Az öreg akkor oldozta szuszogva ki a nadrágját. Ez észrevétlenül alátolta a lapátot, kifogta az „szajrét”, és csendben elillant. Az öreg megtörölte a fenekét, felállt, és visszafordult, mint mindig, hogy megnézze az „eredményt”. Döbbenettel vette tudomásul, hogy semmi nincs a földön, a fűben. Egy darabig bámult, aztán a cipőjével kotorta a füvet, de sehol semmi. A másik kettő ezalatt jól mulatott az öregen, de amikor visszatért a fülkébe, komolyan fogadták. Elindultak. Mindenki hallgatott. Aztán az öreg egy nagyot sóhajtott. Erre azt kérdezi a gépkocsivezető: – Mihály, há elvégezted-e a bajod? Az öreg még hallgatott egy verset, aztán hümmögve mondta:
– Ne es kérdözd.
– Há mé’?
– Tod-e hogy jártam? Én éröztem, hogy sz*rtam, de amikor megneztem, nem vót ott a fődön semmi.
– Semmi?! Há, hogy, ha érözted, hogy menyen?
– Semmi, értötted-e!
– Akkor te nem sz*rtál.
– Ne beszéjj, há éröztem, hogy menyen.
– Há kitörölted-e?
– Ki há.
– Vót-e nyoma?
– Igen.
– Nem létezik.
– De igen.
– Hol a pappir?
– Ott a fődön. – Ha visszamenyünk, s nem lesz, akkor azt jelönti, hogy te nem sz*rtál, Mihály?
– Biztos, hogy nem – vágta rá a másik, a lapátos – mire Mihály gondolkozva mondta lassan:
– Há azt kell mongyam, hogy má én se hiszöm. Pedég, minha ment es vóna…, s a pappir es izé …, de sz*r sehol. Ejsze asse igaz, hogy mosmű menyünk itt a zúton.
Na, ilyenek Önök is uraim.