A disznóvágás a székely embernél nem csak egy egyszerű procedúra, mely abban merül ki, hogy megölnek egy állatot, azt feldarabolják, és elteszik a kamrába, padlásra, s azzal alászolgája. Nem. A disznóvágás a székelyeknél ünnep. Az egész családnak, a rokoni kört is beleértve. Esemény, melyről beszélnek, melyre szívesen emlékeznek. Anekdoták fűződnek hozzá. Még a gyerek is elkérezkedik az iskolából arra a napra. Kalákahangulat lengi be. Az összetartozás érzését erősíti.
Tél van, a termés már régen betakarítva: a pityóka a pincében, a búza, árpa, rozs, zab a gabonásban, hombárban, szuszékban.
A befőttek, ízek, savanyúság szépen sorjáznak a kamrában, dicsérve a ház szorgalmas asszonyát.
A bor kiforrva, pálinka kifőzve.
A széna a csűrben, szalma a kazalban, a takarmányrépa a szekérszín melletti raktárban, a szecskáló mellett gúlába rakva. A téli tüzelő a fásszínben felfűrészelve, felhasogatva, várva a tűzbevetés pillanatát.
Minden a helyén van már, csak egy valami hiányzik – a legfontosabb. Az utolsó, a betakarítás hosszú sorában. Az éléstár űrjét kitöltő leglényegesebb dolog: a… disznyókőccség. Csak az, de az sem sokáig. Holnap ugyanis disznóvágás lesz Csűröséknél.
A gyerekek már este sem bírnak magukkal. Pedig hol még a reggel? Már napok óta számolják, hányat kell még aludni a disznóvágásig. Hát egyet még mindenképp. De nem jön álom a szemükre. Nagy az izgalom.
– Hónap disznyót vágunk – újságolja az ajtón belépő nagynénjének Sanyika.
– Az-e te? – kérdezi álmeglepődve Ilus néni.
– Abbiza – tromfol rá Ibike, akin látszik az izgalom, a holnapi nagy-nagy esemény előszeleként.
– Disnyót, Ijus néne, tudda med! – selypít Küsmaris, a család üdvöskéje.
– Nahát – hüledezik Ilus néni, és fölkapja Küsmarist, és cuppant egy puszit a kis pofijára.
És ott leskelődnek anyu mellett, szoknyáját fogva, mert nekik mindent látniuk, tudniuk kell, ez már természetes. Anyu épp a májasba való rizst főzi. Majd az ízesítőket szedi elő: borsot, paprikát, sót, fokhagymát, hagymát és egyebeket. Az edényeket is készíti: teknőt, húsnak, szalonnának, tálat a vérnek, előveszi a késeket.
Közben Ilus néni is odaáll segíteni. Tormát hámoz, mialatt a ház asszonya káposztalevet hoz föl a pincéből. Néha botladozik a körülötte sürgölődő aprónép lábaiban, akik mindenhol lennének, csak épp ágyba bújni nem akarnak. Anyunak félbe kell hagynia munkáját, és ágyba parancsolni őket.
– Ó, édösanyám, na! – akadékoskodik Ferkó – csak még egy kicsit.
– Ó, ésanyá, na! – ismétli Küsmaris hízelgő hangon.
– Aki nem szófogadó, s nem fekszik le, az holnap nem kap disznyófület, s nem menyen szánkózni! – mondja „ésanyá” és fölkapja a kis prücsköt, elhalmozva puszival.
Ez az érv aztán hat. Muszáj alkalmazkodni. Bemennek a szobába, levetkőznek, de aztán lassan résnyire nyílik az ajtó, és a kíváncsi, tágranyílt, csillogó szemecskék egymás feje fölött lesnek ki a konyhába. A legfelső Ferkó, alatta Ibike, majd Sanyika és Küsmaris.
– Kukk! – ijeszt rájuk az udvarról épp akkor belépő apjuk.
Erre aztán kitör a csilingelő kacagás, és újra felbátorodva osonnak ki lábatlankodni.
– Édösapám, má eléhozta a szalmát? – kérdezi kíváncsian Ferkó.
– Elé há, ott a szekérszín alatt – mondja az apjuk, mialatt a késeket veszi szemügyre, és a zsebéből előhúzott fenőkővel kezdi élesíteni egyiket.
– S a tekenyőt es? – kérdez rá Sanyika.
– Azt es. Ott van a disznyó feredőszobájába.
– Há hoj van a disnyónak fejedősobája? Há ojan fejedő es van? – áll az apja elé a kíváncsi kérdéssel Küsmaris.
– Má hogyne vóna… az udvaron – kacagja el magát az apjuk.
– Hallám, lessük meg – mondja Sanyika, majd a konyha hátsó ablakához szaladnak és néznek ki a hátsó udvarra.
– Ha’ám – mondja Küsmaris is, és odanyomja orrocskáját a hideg ablakhoz.
– Ott van! Én má látom!
– Hol te?
– Oda van támasztva a disznyópajta ódalához.
– Há, ájva hoty fejedik med a disnyó, ésapá? – kérdi Küsmaris álmélkodva.
– Úgy, hogy lefektetik a tekenyőt a fődre.
Anyu most aztán komolyan szól rájuk, takarodót rendelve el.
– Ha nem bújtok ágyba rögtön, akkor béhozzuk a tekenyőt, s hideg vízbe megferesztünk mindegyiköt!
– Brrr! – rázkódnak meg, és iszkolnak is be, Küsmarissal a sor végén.
Reggel a disznó visítására ébrednek. Egyszerre ugrik ki az álom a szemükből. Szedik magukra a hóbelevancot, csak Küsmaris nem boldogul.
– Ésanyááá! – sírja el magát reménytelenül, látva, hogy a többi már majdnem kész a „kirohanásra”.
Ám „ésanyá” kint a vérestálat fogja. Most nincs ideje vele foglalkozni. Szerencsére megérkezik Ilus néni, és ő gondjaiba veszi az apróságokat, mert a nagyobbak sem öltöztek fel rendesen, és megfáznának. Mint kiscsikók toporzékolnak, mert azt Ilus néni fel sem fogja, hogy mennyire fontos dolog nekik kint lenni most. Mert nélkülük a disznóvágás nem is valódi.
Aztán, mint a pezsgősüveg dugója, úgy robbannak ki az udvarra, a december végi fagyos hidegbe. Bodri örömmel nyugtázza kisgazdái megjelenését, vakkant nekik, csóválja farkát. Ő is toporzékol, reklamálna is, hogy túl rövid a lánc, de hiába minden.
A disznó ekkorra már „aláírta a testámentomot”, épp teszik bele a teknőbe. Lábait szétterpesztve, az orra pedig felemelve a teknő peremére, békével tűri sorsát. Ilus hozza a pálinkát, poharakat, és megkínálja a disznófogókat, akik közül egyik épp a férje, aki már korábban átjött segíteni.
– Hozhassátok a beretválkozó vizet, Ferus – mondja Pista bácsi, a böllér, miközben rászórja, borotvahab gyanánt, a disznóra az apróra tört gyantát.
– A gyermökök jöttek-e? – kérdezi asszonyát János.
– Nem. Majd később hozd át, mikor jössz enni.
János felhajtja a pálinkát, aztán megy is, mert otthon várják az állatai. Jóska, a másik szomszéd is megy vele, mert neki is ahhoz hasonló, halaszthatatlan gondjai vannak.
– Na, segedelmet a továbbiakra – köszönnek el.
– Még egy pohárral? – kérdezi Ilus.
Még elfogadnak egy pohár pálinkát, aztán mennek is.
Csűrös gazda közben hozza a forró, kopasztó vizet, és lassan önti a disznó hátára. A kicsiket hátra kell parancsolni, nehogy a kifröcskölő forró víz leforrázza őket. De ők nem bírják sokáig, ezt a „hátrányos megkülönböztetést”, és lassan araszolva, újra visszafoglalják előbbi állásaikat. A disznó már adja le a „gúnyát”, marékszámra tépik róla a sörtét. Vakarják is, majd hanyatt fordítják, a hasát is kopasztják.
– Fázol-e Küsmaris? – kérdezi a kicsit az apja. – Bé kéne menni a házba.
Küsmaris ki van pirosodva a hidegtől, szipog, de nem adja meg magát:
– Nem pázsom – mondja szipogva.
– Szipogsz – mondja Ferkó.
– Nem sipodot. Haddatok békén. Püjet atajot enni. – mondja, és bátran állja tovább a hideget.
– Haggyátok Küsmarist. Disznyóvágáskor a gyermök s a kutya nagyot hall, s nehéz nekik parancsolni – mondja Pista bácsi.
Aztán már ropog a tűz a disznó hátán. Száll a pernye. A gyerekek na-gyon élvezik. Közelebb húzódnak az égő tűzhöz. Így már rendkívül kellemes. Az apjuk sem félti már őket a hidegtől. Pedig csak az egyik oldalukon van meleg, a másikon már nem. De a gyerekeknek nem számít, ha valami olyant láthatnak, ami érdekli őket. Orruk, arcuk kipirosodva, szemük csillog. Küsmaris is ott totyog, és issza a nagyok minden mozdulatát.
Közben a böllér ledobja a parazsat a disznóról, megvakarja egy késsel, és szalmát tesz a disznó kipöckölt szájába. Tesz az oldalához is, és újra meggyújtja. Mikor kész a háta, akkor fordítanak rajta. Megperzselik a körmeit, és lerántják a bocskorát. Ferkó eközben felfedezi a félretett parazsat, és megpróbál ő is egy külön kis disznóperzselést. Fújja, élesztgeti, szalmát rak rá. Sanyika is mellé kuporodik, majd Ibike is. Küsmaris érdeklődését inkább a máglyaszerű nagy tűz köti le, de mikor az alábbhagy, észre veszi, hogy egyedül maradt, akkor ő is odatotyog a nagyokhoz. Ott tapiskol a felolvadt hólében, cipője beázik, de ő ezt nem veszi észre, mert minden érdeklődését leköti az esemény varázsa.
Már virrad, mire megmossák a disznót. Ott fekszik szép tisztán, sárgásbarna bőre étvágygerjesztően tündököl. Egy létrára teszik, és beviszik a nyári konyhába. Ott bontják fel, az asztalon. Ez megér egy pohár szilvapálinkát. Csűrösné hozza is. Közben mustrálják a disznót, lehetett száznyolcvan kiló élősúlyban. Vajon milyen vastag a szalonnája? Mennyi kolbász lesz belőle?
Ám a gyerekek már nyugtalanul várják a disznófület.
– Ki tud mondani egy versöt, az kap fület hamarébb?
– Küsmaris tud egyet. Mondd el azt, hogy: „Jertek lányok Ligetre” – bíztatja őt Ferkó.
Küsmaris nem lámpalázas, de azért hagyja kéretni magát egy kicsit. Végül belekezd:
Jejtet jányot Jidetje, Jidetje,
Ott a vijád tözsepe, tözsepe.
Ott ájujját a józsát, a józsát,
Abból tötnet botjétát, botjétát.
Ast es tudom, ti töti, ti töti,
Vijád Ejzsi tötözsi, tötözsi,
Azs astajja jetesi, jetesi,
Tovács Pista fejvesi, fejvesi,
Tajapjába biddesti, biddesti.
Aputól kap egy nagy puszit, és Pista bácsi már adja is a fület Küsmaris kezébe. Aztán sorban mindenki megkapja a részét. Majszolják, rágják a ropogós porcogót. A szemük csillog az örömtől. Szép fehér tél van, disznóvágás, és ők boldogan ropogtatják a disznófület. Délután majd mennek szánkázni. Kell ennél több egy falusi kisgyereknek a boldogsághoz?
Közben Pista bácsi elkezdi a boncolást. A hanyattfektetett disznóról levágja a négy csülköt, majd megfordítják, felmetszi a szájától a feje búbjáig a bőrt, és beleakasztja a kést a hátszalonnába. Itt, ahol a legvastagabb a szalonna, hirtelen leáll. Még megpróbálja húzni, de nem megy.
– Elakadt a kés – mondja tanácstalan arccal.
Küsmaris meglepődve bámul hol Pista bácsira, hol az apjára.
– Ejatatt a tés. Most mi jess ésapá?
Ferkó már tudja a dörgést.
– A tavaj es ott akatt el. Édösapám, tőccsön Pista bácsinak pálinkát, me attól osztán megerősödik, s vágja tovább.
Úgy is van, Pista bácsinak töltenek egy pohár szilvapálinkát, melytől „megerősödik” és vágja tovább a szalonnát, utána a hosszú karajt, rövid karajt, oldalast. A belekkel az asszonyok elmennek hátra, kiürítik tartalmát, majd kimossák, húrolják, tisztítják. Ezalatt Pista bácsi eljut a hasrészhez.
– Pista, ügyelj, nehogy a nyúla elfusson! – mondja Ferenc.
Küsmaris, játékos fogékonysággal veszi a lapot.
– Hol nyusita, ésapá?
Újra Ferkó oldja ki a gordiuszi csomót.
– Nincs nyuszi, Küsmaris, csak egy ojan rész van ott, mint a szekérágas, vagy a nyúlnak a két nagy füle, annak mongyák, hogy nyúla.
Ezt Küsmaris nem nagyon érti, csak annyit tud, hogy nincs nyuszi. Pedig arra Ibike és Sanyika is „vevő” lenne. Küsmaris meg is haragszik ezért.
– Akko mé mongyátok? – kérdezi duzzogva, és beáll a szekrény mellé a sarokba, arccal a falnak. Próbálják kicsalni onnan, de nem jön.
– Ne puffadj, Küsmaris.
– Puppadok, azsét es, me asmontátok, van nyusita, s méd sincs.
– Akkor puffadj.
– Puppadok es, s ha megbosontotok, nem es esem!
Ám megbékül hamar, mert Ferkó felfújja neki a hólyagot. Göngyölgeti, növekszik. Küsmaris tapsikol, örül a lufinak.
– Vidázz Peekó, nehod elsójjon!
De nem pukkad ki, hanem Ferkó beköti, és fölakasztja száradni. Abba töltik majd a fősajtot.
Mire végeznek, már kész a lesipecsenye, lehet melléülni. Átjön János bácsi a gyerekekkel, Pistivel s Jucival. Józsi is, a szomszéd, a reggeli segítség. Lejönnek mamáék is felszegből. A gyermeksereg külön asztalhoz ül. Egy jó családi ebéd kerekedik. Egy ünnepi ebéd. Jóízűen falatoznak. Elbeszélgetnek, meghányják-vetik a világ baját, s közben dicsérik a gabonán hizlalt sertés finom, puhára sült húsát.
Evés után a gyerekek nem bírják tovább bent, kimennek szánkózni. Magukra mártják azt a kevés havat is, ami az idén hullt. Később bejönnek kipirosodva, megfázva. Küsmaris arca, mint a rózsa. Ilus nénje vetkőzteti ki a havas ruhájából, és puszilja a hideg arcocskát. A gyerekek most már újra „belekeverednek a disznóügybe”. Érdeklődéssel veszik körül a „kolbászgyárat”, élvezik, amint telik, egyre növekszik körös-körbe, és egész hosszú lesz. Közben már fő a hurka is. Ferkó kimegy az édesapjával megtisztítani az udvart a szalmától, és helyrerakni a teknőt. Ő a legnagyobb, és már segít az édesapjának kisebb dolgokban.
Mire bejönnek, arra minden kész, megfőtt a tormásleves, megsült a hús. Asztalhoz ül a nagycsalád. A munka elvégezve, meg lehet ülni a tort. Előkerül a pálinka és a bor is. Elvégre ünnep van. Disznóvágás. Evés közben beszélgetnek az elmúlt esztendőről, arról, hogy miből mennyi lett, kell-e hozzá venni, vagy kihúzza újig. Majd a disznóra terelődik a szó. Gondolni kell jövőre, vajon mennyi lesz a malac ára a tavasszal. Pista bácsi elmond egy-két vicces vásári történetet.
Este aztán, mikor már mindenki elment, Csűrösné elkészíti a rokonságnak, szomszédságnak küldendő kóstolót. Egy kis ezt-azt. Holnap majd elküldi. Nekik is küldtek, ők is küldenek. Ez így illik. Ez a szokás. Kóstolja meg mindenki a friss „kőccségöt”.
A gyereksereg már kidőlt a fáradtságtól. Egymásra támaszkodva bóbiskolnak a konyhai heverőn. Küsmaris félrebillent fejjel alszik Ferkó mellett. Anyu vetkőzteti, mosdatja, és ágyba dugja őket.
A zsírolvasztás, kocsonyafőzés, fősajtkészítés holnapra marad.
Lefekvés előtt még megszemlélik, miből mennyi van. Úgy érzik, elég lesz. Újat ér a „kőccség”. Nem szorulnak a bolti – szójából, s még ki tudja milyen, hústól idegen, ízetlen-bűzetlen anyagokból készült – hentesárura, melyeknek közük sincs a valódi házi ízekhez.
Most már jöhet a tél. Az akármilyen kemény székelyföldi tél. Élelem, takarmány elegendő és biztos helyen. A betakarítás befejeződött.
Székelyudvarhely, 2004.