CIGÁNY – Ázsia és Európa országaiban szétszóródva élő, sötétes bőrű, sötét hajú indiai eredetű nép. [szláv < görög] A CIGÁNY megnevezés a C.G – G.C gyökből eredő: CiG – GiC. Minden nép neve még az ősmag(yar)-nyelv szógyökeiből alakult ki. A CIGány nép nevében levő CIG gyök a fekete színnel, és az ide-oda mozgással kapcsolatos. A CI ősgyök ezzel az ide-oda mozgással hozható kapcsolatba. Ugyanis a CItera, ide-oda kézmozgással szólaltatható meg. A CIbálás, CItálás, SZItálás (c > sz) is ide-oda mozgás. Az ide-oda mozgás benne van a ránCIGál szóban is, és jelenti a CIGány, mint ide-oda járó, helyhez nem kötött, vándorló életmódját. Albánul fekete – zi, törökül siyah, maláj nyelven hitam. A CIGÁNY filippino nyelven hitano, a többi nyelven is cigan, gitan, gypsy stb. A kezdőszótag a fekete szín kezdőszótagjával sok esetben egyező. Mivel a fehér szín CI (szi), és felbontásakor keletkező három alapszín neve a CI (szi) ősgyököt tartalmazza (cinóber, citrom, encián), ebből következtethető, hogy az ősmag(yar)-nyelven a másik teljes (abszolút) színt a feketét a CIG gyök jelentette. Ez a feketeképű CIGája juh esetében is így van. Ez egyik névadó jellemző. Egyes vélemények szerint a szegény szóból alakult ki a CIGÁNY népnév (szigány). A szegénység sötét jövőt előrevetítő, ami a fekete szín. Ez a másik névadó. Székelyföldön ma is használatos a nehéz, kínlódással, fagyoskodással tele állapotra a szigorogni kifejezés. Ez is a messzi múlt ősmag(yar)-nyelvéből jön. A görög nyelv is az ősmag(yar)-nyelvből örökölhette, mint szín megnevezést. A szó tengelyében álló G hangcsoport – IGÁ – oly népként tünteti fel, amely IGA alatt volt. A név már az ősmag(yar)-nyelvben kialakult, és a CIGÁNY népnevet maguk a CIGÁNYok hozták magukkal Európába. Ősmag-nyelvi eredetének bizonyítéka a GÁNY értelemadó gyök is, amely minősítő a mai magyar nyelvben is. Néhány szó: szegény, gúny, gúnya, pogány, legény, hanyag, nyegle, vagány stb. Jó minősítés: igényes, nyugodt. Az általuk manapság használt ROMA kifejezés minden valószínűség szerint a fekete jelentésű kara, szóból, a koROM leharapott szóvégéből alakult (korom – roma). Meglehet, hogy mindkét megnevezés párhuzamosan használatban volt közöttük.