(Az előszóhoz) Külön kitérőt érdemel az ógörög nyelvnek az ősnyelvből kialakulása. Volt egy eszező ága az ősnyelvnek. Kezdetben egy törzs beszélte, amely törzsben a rendkívüli tekintélyt élvező, koruk miatt talán meggörnyedt, de jellemben gerinces öregek tanácsa gyakorolta a vezetést. Az eszező tájnyelv kialakulása nagyon egyszerű lehetett, mert minden kezdet egyszerű. Adva egy törzsfő, sátorapa, nesztor, aki negédesen beszélt, eszezve ejtette az S hangot. Sátoralja népe mindenben őt utánozta, mint tekintélyt, így kialakult az eszező nyelvjárás. Ilyen példa százával található a mi tájnyelveinkben is, és mindet a település alapításakor egy tekintélyt parancsoló falunagy, folnagy indíthatta útnak, akit mindenki utánozott beszédbeli kiejtésben. Később a bölcselkedő, bonyolult, cikornyás körmondatokat kedvelő ógörög szónokok megújították, átalakították az ógörög nyelvet, amely ettől kezdve kilépett az ősnyelvi szerkezeti szabályok hatása alól és alkalmas lett minden más nyelvvel való keveredésre. Az eszező törzsnek egy jelentős része, még a nyelvújítás előtt, levált a főtörzsről, és északra vándorolt termőtalajt keresve. Végül a Kárpát tenger – akkor még teljesen üres – keleti partvidékén telepedtek le. Ők a moldvai csángók, akik az elsők közt megérkező ómagyar ősnyelvű törzs volt a térségben. Mai napig őrzik híven ősi eszező nyelvüket, és eredeti ősnyelvi szavaikat, kifejezéseiket (munkál, pulya, szompolyog stb.). Ha a hivatásos akadémiai nyelvészet komolyan kívánná kutatni a nyelvek eredetét, akkor elsősorban a moldvai csángók nyelvét kellene kutatnia, keresve az ógörög vonatkozást. Egy másik eszező nyelven beszélő feszes, spannos törzs Spártából indult nyugatnak, ők a nagy (G)ib(é)r oltár/kő felől érkezve, az ibéreket szorították ki észak felé a róluk elnevezett földről. Ott alakult ki az eszező spártai görög és a latin utcanyelv keveredéséből a spanyol nyelv.