Lépjünk be a hangok világába. Milyen volt nélkülük?
Alap a CS.N – N.CS gyök: CSeN – NiCS.
A CSeN gyökről a CzF Szótár: „hangutánzó elvont gyök”.
Az ősereDet, a kezDet a hangnélküli, zajtalan állapot: a teljes CSEN-D. Aztán megszülettek a CSEN-Gő hangok.
A hangok világában, kicsiben is él bizonyos értelemben a fehér – fekete színellentéthez hasonlítható két véglet a csenD ––> csenG viszonyban
Ez mutatja a hangértelem fontosságát, hogy nem vehető félvállról azok kifejezőképessége a szavakban.
Minden hang szélesen mozog a két véglet közti pályán. Kifejezhet kellemest és kellemetlent is.
G – GéGehanG, csenG – ebből bomlik ki a zenGő hanGzatok összessége elejétől véGiG, a halk sóhajtól, a kisbaba GőGicsélésétől a haranGszóiG. A fülsiketítő, bántó, elviselhetetlen dörGő dübörGésiG.
D – csenD – elnémít! A kemény ellentmonDás bírói kalapácsa minDen hanGnak: De(!), elhal minDen más hanG. A D nem tűr ellentmonDást, Dönt, szembemegy, kettéválaszt, elhallgattat, lezár. Visszaállítja az eredeti ősi csenD állapotot.
A csenD megtöréséről, az inDításról is a D Dönt, s Dalol, bolDogan jóDlizik, ha Dilis (szerelmes).
A nyelvben e két hang fenti jellemzői a csenG és csenD szavak jelentésében, mondanivalójában jutnak kifejezésre. Ám e két hang – G, D – rendkívül jó viszonyban van, egymást váltva, kisegítve a mondanivaló árnyaláskor. Például, a G véGhanG is, és ha úgy hozza a helyzet, a D parancsa nélkül is zár: GörDít –> röGzít: Gát, véGe!
A CS hang – a CSeles, CSintalan – sem marad ki az értelemhordozó szerepből.
A hangtalan, lapuló CSEN gyök a D hanggal inDul el, életre kel: felcsenDül – Dül a Dal, a líD – s utána Gördülő G hangra, állanDóra, folytatanDóra vált: csenG.
A D inDító jelére, a játékos, CSintalan CS – amely eDDiG lapult – CSármára, CSörgésre, CSirikolásra vált át.
És az N, hisz ő is ott vaN, cseNdben?
Az N fiNom érzelmi, érzéki Nesz, zeNe, éNek – a Nász előhaNgja.
Ha a G-ről visszavált D hangra, újra csenD. Ez már a gyökeres, ereDeti, raDikális, vagyis a csenGés előtti alapállapot. Ez a CS hang képviselte: CSárma, CSörgés, CSirikolás, a lárma, haNGoskodás véGe is, a CS enDje. Nesz sem hallik!
A CSENGŐ hangok közül egy jó zenei fül több mint 2200 hangszínt, hangmagasságot, hangerőt képes megkülönböztetni a zenei hangtól a zörejig, suttogástól a harangszóig, a robbanó dörejig.
A D mutatja magát a másik végleten is: fura, ellentmondó, ellentmondást nem tűrő hang: De! DagaDó Düh, asztalon DönDülő ököl, bírói kalapács, amely bevág a lárma sűrűjébe: csenD! Egyetlen pisszenés sem törheti meg, mert az már nem lenne igazi csenD.
Ameddig a D hang vigyázban áll – CS–enD van, NiNCS haNG, ez a CS hatás véGe = CS enD.
Ha mozDul, Dől a D, beinDul. Tehát a D hang jelzi a beinDulást is: csenDül, konDul, ez a csenD megtörése. CsenD –> Dül –> InDít, tovább GörDül –> csenG.
Ha a konDulás folyamattá válik, a Gördülő G veszi át a D hang helyét: csenG, konG, és a jelenség akár véGtelen Gördülő folyamattá válhat.
A G is kifejezi mindkét véGletet. Egy adott pillanatban meGáll, véGet vet – becsomaGol, Golt, űrt hagy, átadja helyét a D-nek – csenD. A befejezésnél újra a D kap szerepet, miután a G véGet, Gátat vet a csenGő, konGó, hanGnak – cseND lesz.
A CSEND – CSENG váltakozásnál az inDítás, GörDülés vezénylő szerepe a D és G hangoké.
A CS és N szófogadó felek.
S végül az E hang? Mi a szerepe?
Magánhangzó nélkül nincs értelme a szónak, nincs dallam, zEnE, ÉnEk, nEm lEnnE ÉrtElmEs bEszÉd, ürEs, sEmmit Érő, ÉrtElmEtlEn lEnnE az ÉlEt!
Oly sivár, rideg, mint nő nélkül a zord, durva, vad, örömtelen férfisors!
—————————-
Tehát feltehető a kérdés: van értelemadó szerepe a hangnak a szóban?
VAN!
S annak a neve is VAN, aki mindent megteremtett: a világot, embert, nyelvet, hangot!