Törékeny, gyenge, esendő lény, aki érzelmi terhének súlya alatt roskadozik, de mégis hatalmas erő. Oly erő, mely legyőzhetetlen. Mint valami magaslaton álló fenséges lény lebeg felettünk, és mégis oly közel szívünkhöz, minden mozdulatunkra, rezzenésünkre figyelve. Semmi nem kerüli el figyelmét, ami gyermekét érintheti. Érte lemond akármi földi jóról, fárad, törtet, küzd, verejtéket és könnyet hullat. Gyermekéért minden áldozatra kész. Önmagát is adná érte. Ő az édesanya.
Beteg lett kisfia, nem volt gyógyszer a környéken. A legközelebbi a negyvenöt kilométerre levő városban…, talán. Elutazik, megtalálja a gyógyszertárat, aggódva kérdezi: van-e ez a gyógyszer? Van, de el kell készíteni, ám mire kikavarják, összeállítják, elmegy a busz. Az utolsó azon a napon. Mit tegyen? Kétségbeesetten gondol arra, mi lesz, ha nem érkezik meg idejében a gyógyszer, melyet az orvos sürgetett a beteg gyermek részére. Különben…!
Gyorsan dönt, nem várhat, el kell indulnia gyalog. Akkor a háború után még nem jártak autók oly sűrűn az utakon, mint ma. Gyalogol falvakon, mezőn, erdőn át. Nincs, nem lehet akadály! Nem lát más célt maga előtt, csak édes kisfiát, aki betegen fekszik. Nagybetegen. Csak őt látja maga előtt, és rója az utat, egyik kilométert a másik után, kanyarog az út vonalán, maga mögött hagy egy falut, majd kettőt, hármat, már nem is számolja, csak megy.
A kisfiú beteg, lázálomban beszél. Mintha a kis vézna Nemecsek feküdne ott. Nagymama vigyázza, borogatja hideg vizes ruhával, reménykedik.
– Megjött a busz, kell érkeznie anyukádnak! Nem jött. Mi lesz? Mi lesz veled, drága gyermek? A láz emelkedik!
Az anyuka meg csak gyalogol rendületlenül, már érzi a fáradtságot, de nem ügyel rá. Semmi más nem érdekli – haza kell érnie. Kisfiát látja maga előtt. Istenem, még harminc kilométer van hátra! – Édes kisfiam! Jön anyuka. Tarts ki, drága gyermekem! Aztán huszonöt … Megy, tapos, és csak a cél lebeg szemei előtt. Az otthon betegen fekvő kisfia. Még húsz kilométer… Hegyre föl, völgybe le, göröngyös, köves az út, néha a boka megbicsaklik. De megy, talpal, ha néha botlik is. Még tizenöt … Beteg gyermeke várja. A falvakban nézik az emberek az elhaladó asszonyt, poros cipőjén látszik, messziről jöhet. Nem kérdezi senki: honnan, hová? Akkor ez nem volt rendkívüli. Csak ő tudja, hogy rendkívüli. Gyermeke életéért talpal. Még tíz kilométer! Néha rövidít, megáll, pihenne is, de nem mer sokáig vesztegelni. Talpal, gyalogol tovább rendületlenül. Kimegy a faluból, és az elágazásnál balra kanyarodva indul neki az utolsó nehéz szakasznak. Öt kilométer erdő! Nem fél, s ha félne is, nem gondol a veszéllyel. Megy, hajt előre. A kisfia élete van most sokkal nagyobb veszélyben! Kisfiáé, akit anyai szívének minden melegével szeret, aki egyetlen kicsiny kincse, reménye. Maga elé idézi az ágyban lázasan fekvő kicsinyét, könny önti el szemeit, mely lefolyik arcán. Le sem törüli, úgysem látja senki, csak az erdő fái. Aztán mégis a keze fejével, úgy menet közben, nem áll meg, nincs idő állva sírdogálni, menni kell tovább. És megy szipogva… Már kint van a tetőn. Megáll, érzi, hogy lábai zsibbadnak. Nem pihenhet, mert akkor beledagad lábfeje a cipőbe.
– Drága kisfiam, tarts ki, jön anyuka! Istenem, segíts! És megy, hajt. Előre tovább! Már lejt a falu felé. A csorgónál csak annyi időre áll meg, hogy oltsa szomját, aztán indul le a falu irányába. Nem mer megállni, mert akkor nehéz lesz újra elindulni. Menni kell, kisfia … talán … – Tarts ki, drága kisfiam! Istenem, adj még erőt! Beér a szomszédos faluba. A következő az ő faluja. Addig ki kell tartania.
Még hat kilométer … még három … kettő … egy. Beér a falujukba. A sötét utcán megy fölfelé. A hídról megpillantja az ablakon kiszűrődő fényt. Hazaért! Szinte bebukik a küszöbön. Sírva borul pihegő gyermeke fölé:
– Édes kisfiam. A gyerek a láztól kipirult arccal, s égő szemekkel néz rá. Alig észrevehetően mintha mosoly villanna arcán.
– Mivel jöttél, leányom? – kérdezi nagymama.
– Gyalog, édesanyám.
– Olyan hosszú úton? Fáradt vagy? – Nem tudom. Most semmi sem fontos, csak az, hogy itt vagyok. Aztán hívják az orvost, szerinte biztató az állapot. Beadják a gyógyszert. Egy másikkal be kell dörzsölni. És dörzsöli, borogatja, vigyázza aggódóan, mellette ül, figyeli lélegzetvételét…, míglen a megtett hosszú út fáradtsága miatt ott gyermeke mellett ruhástól elnyomja az álom. A kisfiú mellett a nagymama virrasztott reggelig.
A gyógyszer hatott. A gyerek állapota megfordult, lélegzetvétele könnyebbé vált, lassan gyógyulásnak indult. Az anyukának napokig izomláza volt. A negyvenöt kilométeren való nyolc és félórás gyaloglás után másnap alig tudott lábra állni. De nem panaszkodott. Csak nézte a betegségtől lesoványodott, de most már könnyebben pihegő gyermekét, és sírt az örömtől. Azért, hogy kibírta. Hogy idejében érkezett a gyógyszerrel. Hogy már nincs az a sípoló hang, könnyebb a lélegzetvétele kisfiának, hogy az orvos szerint most már remény van arra, hogy felgyógyul! És felgyógyult. A kisfiú én voltam, az asszony az én édesanyám.
A szomszédunkban, velünk szemben élt a Dimény család, ahol két lány és két fiú volt. A fiúk közül a nagyobbik mozgássérült, a kisebbik – Nándika – teljesen magatehetetlen. Nándika velem egyidős volt. Nándikát nyáron jó időben egy heverőn mindig kitették az udvarra, néha a kapu elé, hogy legyen a szabadban, legyen köztünk, a gyerekek közt. Nem tudott beszélgetni, de mindent értett, és óhajait gesztikulálással adta tudtára környezetének. Ezt a magatehetetlen gyereket, annak minden gondját, minden napon, az etetéstől a fürdetésen, öltöztetésen át a székeltetésig mindent vállalni kellett harminc éven át, reggeltől estig, estétől reggelig. És harminc évkezdettől harminc év végéig – haláláig türelemmel gondozta az édesanyja. Minden napon át, a rehabilitáció legcsekélyebb reménye nélkül, tudva azt, hogy nem tud változtatni, csak elviselhetővé tenni tudja gyermeke állapotát! Hogy mit érezhetett annyi esztendőn át a mindennapok taposómalmában őrlődve, kötelességét végezve, a gyermeke helyzetén változtatni nem tudó édesanya? Nem tudhatom, mit érzett, nem volt panaszkodó természet, magába zárta, szíve mélyén tartotta érzelmeit, de gondolom, tudatában állandóan jelen volt a mély fájdalom, amit gyermeke iránt érzett. Nincs az a hőstett, amely az ő hosszú ideig való zokszó nélküli sorsvállalásával egyenlő tud lenni! Nincs az a gesztus, ami kifejezhetné eléggé a tiszteletet, elismerést, amit meg lehetne, kellene adni, és amit ki ne érdemelne egy ilyen anya. És ő vitte emellett sorsának mindennapi robotszerű nehézségeit, panasz nélkül: mezőre járt, háztartását vezette, sütött-főzött, font-szőtt, varrt, foltozott, állatokat gondozott. S közben félszemmel vigyázta ágyban fekvő fiát. Ezt csak egy szerető édesanya tudja megtenni.
Most – érett korban – visszatekintve azokra az évekre, úgy érzem, úgy értékelem, hogy ez az asszony, Olga néni, egy hős asszony volt. Igazi hősanya! Bár csodálnivaló kitartó gondoskodásáért sosem kapott érdemrendet. Legfeljebb gyermeke, Nándika mosolyát.
Ők édesanyáink.