ASZTAL – Lábakon nyugvó vízszintes lapból álló bútordarab. Étkezésre stb. használt asztal. [bérnyelvész: szláv]
Az ASZTAL szó ASZ – SZA ősgyökből induló. Az ASZtalon felejtett élelem elSZÁrad. Fő jellemzője az ASZ gyökben: kiterjESZtett felület, széles kiterjedés jelentés. Az ÁSZ, legnagyobb ütőkártya, az ASZtag, ASZtal, arASZ, ESZtendő, ÉSZ is bizonyos véges határig terjedők. Az ASZtag a legnagyobb gabonarakás, az arASZ a lehetőség határáig kiterjESZtett két ujj közti táv, mint hOSSZmérték. Az ESZtendő is véges, tovább nincs, onnan fordul. Az ASZtal a legkiterjedtebb közvetlenül élelmező hely. Tulajdonképpen az ember legnagyobb ASZtala, élelmező mezője a Föld. HASZnáltságának fontossága szempontjából is nagy jelentőségű. Az SZT páros elsöprő bizonyíték a szó magyar eredete mellett.
Az SZT hangcsoport – ASZTA – az ASZTAl szóban az OSZTÁs helyét jelöli. Az ASZTAl leginkább az élelmezéssel kapcsolatos hely. Az ASZTAlon dagASZTAnak lISZTből tÉSZTÁt. Ott fogyASZTjA ételét a család, tehát étekfogyASZTÓ hely. Az ASZTAlnál ad gondolatébrESZTŐ tanácsot a szülő gyermekének, jóra ÖSZTÖnözve, jó tettekre ÖSZTÖkélve őt. Az ASZTAlnál OSZTAnak: ételt, tanácsot, kártyát, ajándékot, szerepeket stb. A játékASZTAlt zöld pOSZTÓval terítik le. Az ASZTAl tISZTÁn szép. A tISZTA ASZTAl a ház ASSZOnyáT dicséri.
Az SZT hangcsoport erőteljes kifejezőerővel bírt az ősnyelven. Az ASZTAl az ősi SZTÁNa, azaz tanya középpontjában SZTÁLLó (innen a szituáló) SZTÁTó, helye. Itt TÁTSZ szájat, akár beszélsz, vagy eszel. A székely konyhában, amely a ház legfontosabb nappali helyisége volt, az ASZTAL mindig körüljárhatóan középen állt, SZTÁLLt. Olyan fontos bútordarab, amelyet mindig ott LÁTSZ SZTÁLLni.
A SZTÁ hangcsoport, a SZTÁL szó keményt is jelentett az ősnyelven, oly fém, amely megÁLLja a helyét. E néven nevezték a korai időkben az acélt, amely nemcsak keménynek LÁTSZott, SZTÁLt hanem az is volt.
Az aSZTaL – SZTáL – LáTSZ hangváz: SZ-T-L – SZ-T-L – L-T-SZ.
ASZTALon SZELETel: aSZTaL – SZeLeT hangváz: SZ-T-L – SZ-L-T.
Az SZT páros itt alvó SZ.T – T.SZ gyök: SZéT – TeSZ, amely az ASZTALra vonatkozó jellemzőket rejt. Az ASZTALon SZÉTterítenek, ráTESZnek étkeket. Ugyanakkor az ASZTALterítő az oSZTovátán kéSZülT SZŐTtesből van. Az ASZTALtetőn SZÁrítanak, ASZALnak a gyümölcsöt.
A szóvégi T.L – L.T gyök: TaL – LáT, az aszTAL elLÁTó, TÁLaló hely.
Az ASZTAL – TALASZ átforgatás is beszédes: ASZTALon TÁLALSZ, ott TALÁLSZ étket: aSZTaL – TáLaLSZ – TaLáLSZ hangváz: SZ-T-L – T-L-L-SZ – T-L-L-SZ.
A szónak, megnevezésnek minden eleme magyar, de lehet „szlávul” is erőlködni, próbálkozni a fentihez hasonló névadó jellemzők felsorolásával és hasonló bokrosodással, ha már mindenképp a szláv nyelvből eredést erőltetik. Nem lesz eredményes.
Az ASZTAL hamisítatlan tiszta magyar szó, de a magyartalan bérnyelvészet szerint nekünk kötelezően majmolni kell! Nem kell rémüldözni, mind a SZTÁNa, SZTÁTó, SZTÁL, iSTÁLLó, SZTELLázsi (ázsi = nagy) ősi magyar gyökökre, hangcsoportokra épülő szavak, függetlenül attól, hogy mely nyelvek vették át, és milyen eredetűnek jegyzi a bérnyelvészet.
SZT – TSZ értelmi kapcsolat: az aSZTalon lehet étkeknek való terményeket meTSZeni, vagdalni, lehet jáTSZani, s az aSZTal tiSZTaságából láTSZik meg az asszony szorgalma.