Angéla gyönyörű lány volt.
Szemöldökének íve és kékeszöldben játszó, csillogó, néha álmodozó, alkalmanként perzselő tekintetű szemei együttesen adták ígézően szép tekintetét, melyet még fokoztak sűrű szemöldöke, ernyős szempillái, homlokára hulló hajának férfiakat megbabonázó, rakoncátlan, fodros fürtjei. Hamvas bőre, játékosan ívelő fitos kis orrocskája, mindig kedves, nyílt, meleg és néha csintalan mosolya fokozta a hatást, s még inkább kiemelte szép vonásait. Megejtően szép, arányos alakja volt, mellette az antik görög női szobrok répaderekú piaci kofáknak tűntek, mert karcsúbb volt, mint amazok. Táncos lábainak mozdulatai az erdőből előmerészkedő szarvasünő lépteihez hasonlítottak.
Gyönyörű volt, és ezt tudta ő is, de a virág szerénységével viselte szépségét. Olyan csodálni való arányos alakja volt, hogy bármilyen ruha jól állt rajta, akár rongyokban is mutatott volna. Úgyszólván, bármilyen ruhába öltözött volna, az a ruha az ő testén felértékelődött. Ám mégis megválogatta, mibe öltözik, bár nem kirívóan. Így mindig olyannak tűnt, mint egy fejedelmi pompát pillanatnyilag nélkülözni kényszerülő mesebeli elvarázsolt kis hercegnő.
A járása, mozgása utánozhatatlanul sajátos varázzsal bírt. Ezt nem lehet megtanulni, ez vele született adottság, zsigereiben, génjeiben, sejtjeiben volt. Nem volt mesterkélten riszálós, mégis mindene mozgott, hullámzón, kecsesen, könnyedén, de úgy, hogy a férfit csak járásával tűzbe hozta. Őt nézve érvényesnek tűnt az a valaki által megalkotott vélemény, miszerint: Isten jókedvében teremtette a nőt.
Lakása, fészke szerényen, ízlésesen rendezett. Ruháit, fehérneműjét nem szórta szét, mint a szép nők általában. Rendet tartott, mintha minden pillanatban vendéget várna. Lakását szerette díszíteni, szerette maga körül a szépet, ízléseset, ám asztalán soha nem volt vágott virág, mert sajnálta azokat levágni, inkább kint a kertben, természetes környezetükben gyönyörködött bennük.
Vidám volt, tele életkedvvel, arcán a szerelem pírja lángolt, csicsergő szájából szárnyalt a dal, lelkében mindig ünnepelt, és arca, ajkai ettől oly gyönyörűen pirosak voltak, mint a legszebben nyíló rózsabimbó a virágba boruló gyönyörű rózsalugasában, amely az udvar melletti kertjében pompázott.
Rózsakert, és milyen gyönyörű rózsakert.
Viruló rózsák minden színben, illatban, szebbnél szebbek, gyönyörűnél gyönyörűbbek. Még Gül Baba is megirigyelte volna ezt az elbódító illatözönben úszó rózsakertet, bár ez méreteiben jóval kisebb volt az övénél.
Különben nemcsak a lugasban virultak a rózsák, hanem a ház homlokzata előtti kiskertben, az udvar felőli lépcsőfeljárat két oldalán, a tornác oszlopait beborító futórózsa ágain és az udvar minden kis zugában, ahol elfért egy rózsabokor. Még a csűrön hátul a gyümölcsösben is, ha volt egy kis hely. A veteményes sarkait is egy-egy metszett rózsatő jelölte. Minden kis hely rózsával volt tele, melyek dús és illatos virágaikkal adták tudtára a világnak úrnőjük lángoló szívének életvidám szépségszeretetét.
Más virágai is voltak, azokat is szerette, ápolta, gondozta, azok is nyíltak, virítottak, de az ő szívében a rózsákkal egyik virág sem tudott versenybe szállni. Rózsáit valósággal imádta, és azok talán érezték is, mert senkinek nem pompáztak oly gyönyörűen a rózsái, mint az Angéláéi. Volt valami többlet itt nála, valami megmagyarázhatatlan elemi, ösztönös erő, amit ésszel felérni nem lehetett, amire nem adhatott senki, semmi magyarázatot. Talán a benne rejlő különleges érzelmi töltet, amely lényéből kisugárzott, amely őt körülvette, körüllengte, és rózsáira is hatott.
Mert Angéla rózsatövei magas szárral voltak metszve, arcmagasságban bokroztak, virágoztak. Ő meg köztük sétált, mindegyiknek külön nevet adott, simogatta, dédelgette, dalolt nekik, játszott velük. Vérében volt a szépség iránti nőies alázat, génjeibe beírva annak szeretete, és éppúgy nem tudott rózsái nélkül élni, mint éltető levegő vagy friss forrásvíz nélkül.
Vagy mint lángoló szerelem nélkül.
Mondják, hogy a virág megérzi az ember közelségét, és ha szeretik, akkor felfokozott gyönyörűséggel virágba borulva viszontszeret. A virágzás a növény szerelmi, megtermékenyítő időszaka, és talán ezért van a szoros érzelmi kötődés a nők és a virágok közt. Angéla, aki mindig szerelmes volt, oly szeretettel gondozta örökké szerelmesen illatozó rózsáit, mint amilyen nőies odaadással csüngött szerelmén. Érzelmei túltengők, de őszinték voltak, könnyen gyulladtak föl, szíve mindig tűzben égett. Egyszerűen nem tudott szerelem nélkül élni. Életeleme volt a lángoló szerelem.
Pedig nem volt fehérmájú, mint ahogyan néhányan gondolták. Bár gyönge nő volt, s minden mozdulatában, megnyilvánulásában férfifantáziát felborzoló, ízig-vérig igazi nő, de nem feltétlenül a testiség vonzotta, hanem inkább szívében–lelkében égett örökösen és kiolthatatlanul a társ, a szeretet, a megértés utáni vágy. Simogatásra, gyöngédségre vágyott, és arra, hogy állandóan becézve, kényeztetve legyen. A testiség csak a szeretetteljes odaadása nyomán felizzó kemény férfierőnek az ő gyönge női szívére ható, testében remegő ellágyulást előidéző természetes következmény volt, mely, ha beindul, nincs megállás, megállíthatatlan folyamat.
Angéla álmai hercegét várta. Vágyva vágyott az igaz szerelemre. Szépre szomjas szíve szerelmes volt egy ideálba, kit szüntelenül keresett. Rózsáinak dúdolta el vágyait, állandó ünnepélyes készenlétben élt, s úgy érezte, hogy ez a gondolataiban mindig jelen levő eszményi férfi bármikor jöhet. Álmaiban kereste arcát, és ébren is álmodta, mint minden szerelemre vágyó nő. Álmodta, hogy a várva várt nagy Ő egyszer megérkezik, becézve, kényeztetve szól, áthatón szemébe néz, átkarolja derekát, simogatja, csókolja, szereti egy életen át.
Ilyenkor arca égővörös lett a vágytól, a túlfűtött érzelemtől, és ha környezetében megjelent egy férfi, aki megtetszett neki, akkor hirtelen elemi erővel gyúlt fel szívében az egész lényét tűzbehozó, perzselő láng, s bár visszafogta magát, hogy ne legyen ízléstelenül önfelkínáló, mégis nőiségének minden természet adta, férfira vonzóan ható kelleme, kecse, varázsa, bűbája ösztöni erővel, mesterkéltség nélkül, szinte bőre alól bújt elő. Mosolyában ott volt a belső láztól fűtött érzéki varázsának minden árnyalata, arcvonásain bájainak vágytól felfokozott összessége. S ha a nő akkor a legszebb, amikor mosolyog, ez nála még igazabb volt, mert az ő arcán ilyenkor ott virult az előre megérzett beteljesülés bizonyosságának gyönyörű pírja. Ajkai még égővörösebbé váltak, arcát a belülről jövő érzelemtől áthatott, megilletődött bíbor öntötte el, mintegy a belső lángolás kivetítődéseként, mely csodálatos, ünnepélyes kifejezést kölcsönzött neki. A haja is fényesebb lett, és testét senkiéhez nem hasonlítható, érzékborzoló sajátos nőies illat lengte körül. Mozdulatai a szellőben lágyan hajló-lengő zsenge liliomként hatottak, tartása igéző, járása, csípőjének mozgása könnyedén ringó, oly érzéki hatással, melytől a férfiagyat elborítja a vér. Csillogó szemeiből ellenállhatatlan vonzó-csalogató fény sugárzott, és hangja a párját szerelmesen hívogató, turbékolni vágyó gerlice búgásaként hatott. S mindez oly természetességgel, hogy csak annak elmúlása után döbbent rá, mily ellenállhatatlan szenvedélyes erő sodorta magával.
Mert minden ilyen lángolást utóbb keserű valóságra ébredés követett. Angéla egy idő után minden fergeteges szerelem után magára maradt. Talán túlzott őszintesége és ebből táplálkozó igényessége miatt! Azért, mert nem tűrte a félszívű szerelmet. Ő az egész lelkét-lényét, szíve minden tüzét-hevét adta bele minden igazinak vélt kapcsolatba, és ezt is várta el, de azok a szerelmei inkább csak érzékiségét, testét akarták. Ezt ő megérezte, mert belelátott a férfiszívbe, de csak mindig az első mámor elmúltával. Ez okból szakította meg minden, látszólag ígéretesnek induló kapcsolatát, melyet örökérvényűnek, életre szólónak szeretett volna.
Mégis, mindezek után sem tűnt megalázottnak. Tartása megmaradt. Nem siránkozott mások előtt, fájdalmát magába zárta, csendben, méltósággal szenvedte át, kifelé semmit sem mutatott. Talán, mert úgy érezte, nem ő, hanem amazok veszítettek. Ilyenkor a körülötte élőkre összpontosította figyelmét, szeretetét. Így vezette le, így enyhítette szívében a csalódás okozta fájdalmat. Érdekes módon a körülötte élők sokadik kapcsolata után sem ítélkeztek fölötte. Talán csak néhány kaján, kicsinyes kárörvendő, rosszmájú. Inkább sajnálták, amiért nem talál egy hozzávaló, igényei szerinti férjet. Sajnálták, mert ismerték jó szívét, hisz a körülötte élőkkel is törődött, segített, ha segíthetett. Nem tudtak olyant kérni tőle, amit tehetsége, lehetőségei függvényében ne teljesített volna, mivel szerette az embereket.
Csalódásai után azonban leginkább szeretett gyönyörű rózsáival, virágaival vigasztalódott. Azoknak dúdolta el fájdalmát, becézte, simogatta, kérdezgette őket, s azok mindig hűek, hálásak voltak, sosem hagyták cserben, átsegítették csalódásain, érzelmi hullámvölgyein, míglen újból beleörvénylett egy újabb kapcsolatba, és amely szintén fájdalmas véget ért. De jött később újabb szerelem, és Angéla menthetetlenül, önkéntelenül, visszafoghatatlanul, ellenállhatatlan ösztöni kényszertől vezérelve ugyanúgy borult virágba a vérpezsdítő, felajzó érzelemözön hatására, akár a színorgiában virító, illatfelhőben pompázó kedvenc rózsái.
Angéla a maga természetes őszinteségéből eredően inkább az igazi, eszményi, megalkuvást nem tűrő szerelembe, a minden mást háttérbe szorító, elsöprő elemi erővel ható, elragadó, felemelő érzelem szépségébe volt szerelmes. Mert olyankor lélekben szárnyalt, röpült, és oly könnyűnek, boldognak érezte magát, akár egy kismadár. Csalódásai sem tudták kiábrándítani belőle.
Mert szerelmesnek lenni, valakiért égni, lángolni – valakit értünk égni, lángolni tudni, a legfelemelőbb, legcsodálatosabb érzés! Nincs a világon semmilyen ahhoz fogható, szívet betöltő érzelem.
Semmi, semmi nincs a földön, ami azzal fölérne!
Angéla gyönyörű nő volt. Szemöldökének enyhén hajló íve s kékeszöldes árnyalatú, szelíden, néha játékosan, máskor szomorúan csillogó szemei együttesen adták a csak rá jellemző, igézően szép tekintetét. Homlokára hulló hajának rakoncátlanul fodros, játékos fürtjei, fitosan ívelő orra, nyílt, kedves, meleg mosolya – melybe azért egy idő után alig észrevehető kis árnyék is vegyült – még fokozta a hatást. Lelkének belső nagyszerű értékei kivetítődtek arcára, s ez kiemelte szép vonásait még akkor is, amikor az idő már néhány rajzolattal megtörte azokat. Alakja arányos maradt, lépteinek, csípőjének ringó mozgása korát meghazudtolóan megőrizte kecsességét. Fejedelmi alakja bármilyen ruhában mutatott.
Nagy szíve volt, szerette az embereket, de mindenekfelett, mindenkinél és mindennél jobban szerette a világot mozgató, azt csodálatosan színessé tevő, az életnek értelmet adó, minden egyebet háttérbe szorító, elsöprő erejű nagyszerű érzelmet – a szerelmet. Egész életében várta, kereste az igazit. Ebben a reményében minden kapcsolatába egész önmagát adta bele önzetlenül, mert úgy érezte – ez az igazi nagy Ő, ezt szánta neki a sors. Nem az ő hibája volt talán, hogy minden esetben csalódott.
Vágyva vágyott az igaz szerelemre, de betöltetlen álmai miatt szíve mindörökre szomjazó maradt, s lefojtott tűzből eredő, de lelke mélyén parázsló érzelmeitől ihletődött pír ült arcán, mely csodálatos kifejezést kölcsönzött neki. Ajkai megőrizték a legszebben nyíló rózsái bimbóinak üde színét. Kellemes, fülbemászó, régi, szép – néha vidám, máskor búsongó – dallamokat dúdolt, énekelt szeretett rózsáinak, mint akinek lelkében még így is örökön örökké ünnep van. Dédelgetett, hozzá hű rózsái virágba borulva virítottak az elbódító illatözönben úszó gyönyörű lugasban. A ház pompázott a felfutó rózsaözönben, akár egy állandóan nászünnepre készülő szerelmi lak. Úrnőjének lelki szépsége virult virágaiban, gyönyörű rózsáiban.
Angéla szépsége, nőisége örök maradt, s mindvégig, elmúlásáig volt benne valami tiszteletet parancsoló méltóság, fenség, akárcsak egy inkognitóban élő, fejedelmi pompát nélkülözni kényszerülő, mesebeli, elvarázsolt úrnőben.
Sosem találta meg eszményi párját, örök menyasszony maradt, és mégsem tört meg. Kései éveiben is rózsái közt élt, lelkében, szívében hordozta virágba borult rózsakertjének minden gyönyörűségét és nemes szívének értékeit. S e nemes szívnek túlcsorduló szeretetét megosztva, jószívűséggel nyújtotta teljes egészében azoknak, akik körülötte éltek, s akikhez ragaszkodott.
Neki minden bűne megbocsáttatott, mind ezen, mind a másvilágon, mert ő igaz, tiszta szívből és nagyon-nagyon szeretett.