Egy történelmi bizonyíték
Szeretném felhívni figyelmüket a hivatalos hivatásos nyelvészet erőfeszítéseire, amikor foggal és körömmel* tiltakozik, ha valamilyen Kárpát-medencei magyar létezést igazoló ősi írásos emlék kerül elő.
Példa erre a római történetírásban fellelhető bizonyíték a magyar nyelv jelenlétére a Kárpát-medencében.
Íme: „Egyetlen szó, mely Ammianus Marcellinus római tábornok és történetíró, Rerum Gestarum című művének egyik fejezetében olvasható, mégis sokat elárul a Kárpát-medence lakóiról, azok nyelvéről. A történet szerint 359-ben a medence népe fellázadt a II. Constantius római császár által kiszabott súlyos adók miatt. A császár személyesen próbálta a kedélyeket lecsillapítani, de még nagyobb zűrzavart okozott. Mivel az uralkodó az őslakókkal folytatott tárgyaláson sem engedett az elképzeléseiből, nem csökkentette a kiszabott adókat, egy elkeseredett résztvevő levette a csizmáját és hozzávágta a császárhoz, miközben a következő szavakat kiabálta: „Marha, marha!” A sértő szavak elhangzása után fellázadt a nép, nekirohant a császárnak, letépték arannyal beszőtt köpenyét és összetörték a trónját.” A tejelő, húst adó haszonállat eme neve a magyaron és a sumeron kívül más nemzet szókincsében nem található meg. Napjainkban ezt a szitokszónak is számító kifejezést arra az egyénre mondjuk, akire haragszunk.” Kiem. K.S.
Rátámadtak: „…letépték arannyal beszőtt köpenyét és összetörték a trónját…”, de nem bántották testi épségét. Bátor nép volt, de nem vérszomjas, csak igazságot akart, móresre tanítani az elnyomó uralkodót.
A hivatalos irányzat nyelvészei ijedtükben igen hamarhamar módon igyekeztek cáfolni a szó magyar voltát. Jaj, nehogy már valaki magyar nyelvűekre gondoljon, mert micsoda szentségtörés lenne elismerni, hogy a magyar nyelvű nép őslakó volt itt a Kárpát-medencében. Lehetne újrapelenkázni a bénán megvénült, járókeretben őgyelgő, szerencsétlen finnugor elméletet.
„Tudományosan” megmagyarázták, megagyarozták, azaz megfinnugorozták, hogy – szerintük – ez nem igazolja, a magyar nyelvűek jelenlétét a Kárpát-medencében, mivel ez az ott lakó népnél egy csatakiáltás volt.
Fel sem fogják, hogy mily marhára nagy, sőt bődületesen hatalmas öngólt rúgtak hivatásos nyelvészként.
Ugyanis, nyelvészként illett volna tudniuk, hogy egy bármilyen nyelvű ösztöni csatakiáltásban három meghatározó hang van: H, J, R, a H hang mindig jelen van. A többiek együtt vagy felváltva. A sorrend sem mindegy.
A H, mint mélyről feltörő Hangulatot, Háborgó indulatot, HaJtóerőt, Heves érzelmet kifejező, HeJet (helyet) követelő hang áll elöl. Utána egy önhangzó: A, É vagy Ú, s ezt a J vagy R hang követi. Ez a nyelv önműködő törvénye szerinti az indulat szülte felkiáltásoknál. Lehet végigkövetni a nyelveken szerte a világban. Csak odafigyelés szükséges.
Tévedés ne essék, nem a manapság divatos, hivatalos – az uralkodó, nem a hadvezetés, vagy haditanács által a kor eszmeiségén (pártunk és kormányunk) alapuló, előre megbeszélt harci – jelmondatra, jelszóra gondolok, hanem ösztöni előreHAJtás, RÁHAJtás, vagy harag indulatszavaként: HAHÓ, HAJRÁ, HAJTS RÁ, HUJ-HUJ-HAJRÁ, HEJA-HEJA, HURRÁ, HÉ, HŰ, HIJNYE, HÓ, JUHÉ, HAJAJ, HELYRE stb.
De MARHA semmiképpen, az legfeljebb haragos rákiáltó, minősítő jelzőként, valakit jellemezve.
/*/ Ugyanilyen hévvel tiltakozik minden magyar nyelvről elhangzó méltatás ellen is, legyen az G.B. Shaw, Mezzofanti, Bowring lord, Mario Alinei, Michelangelo Naddeo vagy bárki más véleménye.
