Egy szegény embör eccé jöve hazafelé a gebéje húzta szekerivel, s közbe eszegette a kenyerit, szalonnáját. Há utólért egy vándort a zúton, s monta neki, ha nem siet, há üjjön fé. A vándor erőst nezte a kenyeret s a szalonnát, me erőst éhös vót.
– Há enné-e? – kérdözte a vándort.
– Há, ha vóna mit.
Erre megosztotta véle kenyerit, szalonnáját, s eszegettek együtt, míg a gebe poroszkált hazafelé.
A vándor a faluvégin leszállt, me hogy ő ott a bugja tövibe elaluszik a zéjjel.
De miko válának el, aszmodá:
– Jó tett helyibe jót várj. Amijen munkához hónap reggel hezzafogsz, anneköd egész estig tart. Ügyejj, mihöz kezdesz!
Másnap reggel a szegény embör felkőtt, de ő mán reggerre elfelejtötte a vándor ígéretit. Gondolta, most reggelibe, frustok előtt azta kicsi búzát a zsákbó, belétőti ahajré a szuszékba, me há a zsák kell egyébre. Kezdi es tölteni, há eccé a szuszék megtőt, de a zsákba még feszt vót. Hamar híjja a zasszont, az esszeszedett mindenféle edént, azok es megtőtek, teli lett búzával ház, a sütő, a hijjú, de a zsákból elig fogyott.
Há mosmá mi legyen?
Vót egy szomszéggya, módosabb vót mint ők, le es nezte őköt. Az erőst fukar vót. Méges gondotta, átalkűdi a zasszont, kérjön tölle még nihán zsákot.
Na, de amiko meghallotta a szomszéd, hogy kéne nihán zsák, rögtön feltámatt benne az a mocsok lélök.
– Mire ké nektök a zsák, tű ágrószakattak? Mi?
– Há, izé, há búzát kéne tőccsünk belé.
– Miiit? Búzááát? Há honné van nektök annyi búzátok?
– Há errő a zuramot kérdözze.
Menyen es a szomszéd,. De amiko meglássa, hogy mi búza van ott, há majd megütte a gutta. Há izé, há majnem fel kelle mosni.
Na, osztán mikor visszajött belé az a mocsok rókalélök, kérdőre fogta a szegényembört:
– Honné a za sok búza? Na, lám?
Erre elmonta, s azt es el, hogy az a vándor még biztoson ott van a faluvégin a bugja tövibe.
– Óhó! – kiátott egy nagyot a fukar szomszéd, hamar haza, béfogta a lovakot, s ereszd, le a falu végire.
Ott vót még a vándor, bizon, ott vót. Ez odament megsimmogatta, felültette a szekérre, elmonta, hogy ő annak a másik embörnek a szomszéggya, s hogy neki a szüve megesött rajta, jöjjön bé hezzik, ehejt a faluba, ebédre, vacsorára, ott es aluhatik vetött ágyba.
A vándor nem sokat szabadkozott, elment véle. Jól es tartották, ott altatták, osztán reggel felkőtt, me há neki menni kéne tovébb ahajt.
– Na, de azé, me erőst jók vótak hezzám, jó tetté jót várjanak. Amihöz reggel hezzafog, a zestig tart. Erőst ügyejjön, mivel kezdi – mondá, s avval elindult.
Ej, a fukar gazda örömibe dörzsölte essze a két kezit, most eléveszi a zösszes pénzt, s megszámojja. Estig annyit számol essze, hogy a fél országot es megveszi.
Bé es menyen a házba, kirámojja a pénz a párnahajból.
Hűha! Kell mennyen a budira! Azta.
De, ejjól es van ejsze, me elvégzi a baját, sosztán semmi se zavarja a pénzszámolásba.
Fütyörészve, eggyet-kettőt durrantva, jókedvűen hátramenyen. Bé a fabudiba, s osztán tegyed.
De osztán egész nap.
Elbeszélés után leírta Kolumbán Sándor