Vegyünk alapul egy gyönyörű kertet, amelyben a legcsodálatosabb növények, források, csermelyek, s azokban féldrágakövek hevernek szanaszét.
Jön egy nagy csoport látogató, vezetőjük szétküldi őket a kertbe, fedezzék fel annak gyönyörűségeit:
– Aki valami szépet felfedez, azonnal jöjjön, jelezze! Mindenkinek a nevét feljegyezzük. Ha ketten ugyanazt fedezik fel, azé az érdem, aki előbb jelenti be.
Kis idő múltán, jön az egyik lelkesülten:
– Felfedeztem egy gyönyörű magnólia fát.
A vezető nyugtázza. Beírja nevét:
Pista – magnólia.
Kis idő elteltével jön a másik:
– Gyönyörű tulipánok vannak ott bent!
A vezető ezt is nyugtázza. Beírja nevét:
Mariska – tulipán.
Aztán jönnek a többiek sorban, néha versenyt futva. Feri szamócát, Marci fenyőt, Juliska ciprust és így tovább. Béla forrást, Kati csermelyt, patakot, benne opált. Imre bükköt, Ábel cédrust, Piroska sóskát, Hajni áfonyát stb.
Mindenki neve felkerült a jegyzetfüzetbe az általa felfedezett akármivel.
Később mindannyian elismerést, kitüntetést, jogdíjakat kaptak felfedezéseikért, hiszen hatalmas tett volt mindannyi felfedezés.
Egy valakit nem is említettek, eszükbe sem jutott, rá sem hederítettek a felhangolt, tömjénező nagy ünneplések közepette.
A kert tulajdonosát!
Aki a növényeket kiválogatta, átgondoltan, megtervezve szétosztotta a kert különböző területeire, elültette. Aki létrehozta a benne fellelhető gyönyörűségeket.
Róla nem esett szó.
Felfedezők hosszú sora lelhető fel különböző lexikonok, enciklopédiák lapjain. Ki ezt, ki azt fedezett fel hasznára* az emberiségnek. Mindegyik nevét glória övezi, ők az emberiség nagyjai.
Valóban hasznosak azok a felfedezések. Ezt sem én sem más nem vonhatja kétségbe. Hiszen mintegy rejtekből hozták elő azokat, sok esetben bonyolult megoldások sora is kellett ehhez.
Dicséret a felfedezőknek!
De azt, aki megteremtette**, elrejtette, s az embernek éles elmét adott, hogy ráleljen, hasznosítsa.
Róla még csak egy szó sem esik.
————————————–
/*/ Persze az önzés miatt sokat az emberiség kárára használnak fel.
/**/ Sőt, az egyik ilyen „tudós” mondta: „Nem engedhetjük meg, hogy Isten betegye a lábát az ajtón.”