CSAK MERT – A VOLT, AZTÁN ELCSALT, FEJEDELMI ADOTT SZÓVAL MEGÍGÉRT – SZABADSÁGUKAT KÖVETELTÉK.
——————————
1595 szeptemberében a török seregek megtámadták a havasalföldi vajdaságot. A támadás hírére Báthory Zsigmond Erdély fejedelem mintegy 20 ezer fős székely csapat élén Vitéz Mihály vajda segítségére sietett és a szövetséges seregek Gyurgyevónál súlyosan megverték a törököket. A székelyek szolgálatukért cserében ősi szabadság jogaik visszaállítására kaptak ígéretet Báthory Zsigmond fejedelemtől, de a székely földesurak nem voltak hajlandók eleget tenni a fejedelmi ígéretnek, nem szabadították fel a hadjáratból visszatért jobbágyaikat. A magyar és a székely nemesség nyomására Báthory Zsigmond fejedelem visszavonta ígéretét.
A szabadságlevél visszavonása felkelésre ösztönözte a székelyeket, a főúri rend és Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem katonasága azonban gyökereiben oltotta ki a lázadást. Székelyföld-szerte felgyújtott falvak és karóba húzott emberek emlékeztettek az erdélyi fejedelem kegyetlenkedéseire.
Az erdélyi nemesség Bocskai István, fejedelmi helytartó vezetésével verte le a közszékelyek lázadását.
A közszékelyek körében a gyulafehérvári országgyűlés határozatába foglalt szabadságlevél visszavonása mély felháborodást váltott ki. A havasalföldi hadjáratból hazatért székelyek nem akarták többé jobbágyként szolgálni uraikat. Nemcsak megtagadták a szolgálat teljesítését, hanem sok esetben szembeszegültek földesuraikkal: majorjait megtámadták, a kaszálókat, legelőket, malmokat, tiltott erdőket, halastavakat, szőlőket és a gyümölcsösöket, mint a sajátjukat kezdték használni. Ezzel párhuzamosan a fegyveresen hazatért székelyek az évtizedek során elkövetett igazságtalanságokat helyenként erőszakosan bosszulták meg. A falvakban félrevert harangok nem annyira a hazatérők megérkezését köszöntötte, mint inkább azt adta hírül, hogy megkezdődött a leszámolás napja. Ezek a megmozdulások azonban nem lépték túl a helyi tiltakozások szűk kereteit.
A korabeli források alapján azonban egyértelműen meg lehet állapítani: a közhangulat feszült volt. A székelyek sokáig igazságuk törvényes úton való érvényesítésében bíztak, és a Gyulafehérváron hozott határozatok után kezdődött meg az elégedetlenség felkeléssé való átalakulása. A nemesség gondoskodott az országgyűlés határozatainak kihirdetéséről a székely székekben. A széki tisztviselők vállalták az 1595. őszi szabadságlevél érvénytelenítésének kihirdetését minden faluban, és egyben szép szóval vagy fenyegetéssel arra intették a székelyeket, hogy „a fejedelem parancsa és az egész ország megszokott rendje szerint a régi uraknak vessék alá magukat”.
A székelység legnagyobb része ekkor ismerte fel a hitszegést. Nem tudták elhinni, hogy Báthory Zsigmond képes volt erre a tettre. Újra a fejedelemhez akartak folyamodni, s követelték, hogy a széki tisztségviselők mutassák fel az uralkodó külön levelét, hiszen ők a hadjárat előtt a szabadságlevélre tették le az esküt. Jelezték, esküjüktől nem akarnak elállni.
A felháborodás akkora volt, hogy a közszékelyek titokban összeesküvést szőve elhatározták: nem fognak a nemesség kedvében járni, hanem csak a fejedelemnek szolgálnak. Ekkor fogalmazódott meg soraikban a gondolat, hogy a szervezett fegyveres fellépés elkerülhetetlen. A közszékelyek élére új vezetők álltak. A forrásokban ezek közül többször találkozunk Károlyi András nevével, aki a marosszékiek vezetőjeként vált ismertté. Ő volt a székben a felkelést kimondó határozat szerzője, aki a falvakban kihirdettette: „a székelyek közül senki régi urait el ne merje ismerni”.
A marosszékiek szervezetten készültek a felkelésre. Károlyi és küldöttei járták a falvakat, s ellenállásra buzdítottak. Ősi székely szokás szerint elrendelték, hogy dúlják meg annak házát, aki ellenük szegülne és a nemesség oldalára állna. Erre világosan utal Baranyai krónikája, aki arról számolt be, hogy „kiküldött hírnökökkel kiáltották ki”, hogy aki újra visszaáll régi urához és alá veti magát hatalmának, „bárki legyen is, halál fia lesz”.
A közszékelyek előkészületei nem érték felkészületlenül és meglepetésszerűen a lófőket és a székely főurakat. Nagy Szabó Ferenc feljegyzése szerint „a székely urak, kiknek jobbágyokat Báthory Zsigmond felszabadította vala, azok egymásban tanácsot tartának; minden székes helyekre hadat gyűjtenek, és mind az udvari hadat: lovast, gyalogot felhozák és tarackot, ágyúkat vonatának ki; de ez oly titokban volt azoktól a nyavalyás [szegény] székelyektől, hogy azt ők soha nem tudhatták meg, hogy ő ellenek lészen a had, hogy őket akarják jobbágyság alá vetni az urak”.
A maros- és gyergyószéki közszékelyek mozgalmának híre nyílt fellépésre késztette az egész erdélyi nemességet. Értesítették az időközben Prágába utazott Báthory Zsigmond fejedelem helytartóját, Bocskai Istvánt „a székelyek dühöngéséről, kik már olyan vakmerőségre és őrültségre vetemedtek, hogy nem átallják uraik házait lerombolni, a nemesség vezetőit erőszakkal fenyegetni és mindent megfélemlítéssel, és gaztettekkel felzavarni.”
Az erdélyi nemesség részletes tervet dolgozott ki a felkelés megelőzésére, a mozgalom vérbefojtására, még mielőtt az veszélyessé válhatott volna.
Ravazdi György fejedelmi tanácsos azt a feladatot kapta, hogy kellő lovas és gyalogos had kíséretében meglepetésszerű fellépésével vegye elejét a mozgalomnak Kézdi-, Orbai- és Sepsiszékekben.
Toldi Istvánt és Bogáthi Boldizsárt nagyszámú haddal Marosszékbe rendelték, míg Apafi Miklós kétezer főnyi seregével a gyergyóiak és csíkiak ellen indult.
A cél az volt, hogy székenként, s ha lehet, falvanként verjék szét a gyülekező közrendűeket még mielőtt haddá szervezkednének. A nemesi lovas és gyalogos csapatok parancsnokait arra utasították, hogy „a lázongás okozóit szigorúan büntessék meg, a többi ártatlan tömegeket pedig inkább megfélemlítéssel, mint fegyverrel kényszerítsék engedelmességre, ha csak a szükség mást nem követel.”
A megtorlás Marosszéken kezdődött. Itt Toldi István és Bogáthi Boldizsár királybíró a legnagyobb szigorral és kegyetlenséggel járt el.
Marosvásárhelyen maguk elé rendelték a falvak bíráit és elöljáróit.
Előttük újra kihirdették az országgyűlés határozatát, és szigorúan meghagyták a puskák beadását, a tizedek és a századok vezetőit pedig kötelezték, rendeljék el a zászlók és dobok letételét. Ezzel a székelyeknek tudomására adták, hogy fegyveresként nincs rájuk szükség, hanem „a fejedelem és az ország rendjeinek előírása alapján térjenek vissza uraiknak a szokott módon meg tartandó hűségére.”
A legszigorúbb büntetések hangoztatásával a falvak egy részét ugyan megfélemlítették, de a székelyek többsége továbbra is kitartott követelései mellett. A nemesi hadak vezérei ezért úgy döntöttek: elrettentő példaként kivégzik a felkelés néhány vezetőjét. Az éj leple alatt katonákat küldtek a falvakra.
Nagy Szabó Ferenc az események szemtanújaként így írt a történtekről:
„Amint magokban titkon elvégezték
a székely főemberek, egyszersmind
egy nap rohantak minden széken reájok,
és magokban ugyan felregisztrálták
volt, hogy minden széken kik
és kit fogjanak meg; és úgy estenden
kimenvén reájuk, az ágyokban lepték
őket, akiket felirtanak volt. Minden
széken így cselekedtek. Akiket
megfoghattak, kötözve bevitték a
székes helyekre, és ott ölték meg szegény
ártatlanokat: kit felakasztottak,
kit felnyársaltanak, kit pedig egyébképpen
kínoztanak és vesztegettek,
orrát fülét elmetszették szegényeknek
rútul, kit is mét felpiricskoltanak
bennek, úgy hogy meg holtak”
Székelyvásárhely akkori főterén végezték ki a lázadó marosszékiek katonai vezetőjét, Károlyi Andrást.
A gyergyói felkelőkről Lázár II. András adott jelentéseket, aki értesítette az ellenük indult hadak parancsnokát, Apafi Miklóst a székelyek minden mozdulatáról. A közszékelyek – élükön Gál Jánossal – Újfalunál gyűltek össze, és el akarták torlaszolni a nemesi hadak útját. De előbb egész éjszaka ittak. Apafi serege kezdetben Alfalu előtt, a Bucsin-tetőn vert tábort. Ennek hírét a közszékelyek táborába Kovács János egyházfi éjszaka vitte el Alfaluból. Baranyai elbeszéléséből kitűnik, hogy a felkelők gyergyói tábora szervezetlen volt. Azt sem vették észre, hogy az éjszaka folyamán a nemesi hadak körülzárták őket, s így segítségre sem számíthattak, a katonai gyűrűből pedig nem törhettek ki. Apafi emberei a házakba menekülő közszékelyekre rágyújtották a házakat, részint lemészárolták, részint vaskampóba vagy karóba húzták őket.
A kortársak szerint az elesettek közül: hármat nyársra húztak, ötöt felakasztottak és vezérüket, Gál Jánost szintén kivégezték.
A csíki és a kászonszéki mozgalmakról keveset tudunk. Valószínűleg itt is lehettek kisebb méretű lázadások. Baranyai Decsi János szerint a gyergyóiak vereségét és kegyetlen megbüntetését hallva a csíkiak és kászoniak letették a fegyvert, visszatértek uraik szolgálatába. Ennek ellenére Apafi Miklós mégis szabad zsákmányolást engedett hadainak.
Háromszéken Ravazdi György különös kegyetlenséggel bánt el a felkelők vezetőivel.
Igen megrázó Nagy Szabó Ferenc valósághű beszámolója, aki szerint
„még a pogány se tette volna ezt,
olyan rútul bántanak vala akkor a
szegény megszabadult székelyekkel,
kik Havasal földébe mentenek vala
Báthory Zsigmonddal.
Ez a dolog farsangban
lön, 1596-ban.”
A krónikaíró szerint valóságos embervadászat folyt az egész Székelyföldön.
Mindenütt feldúlt és felgyújtott falvak, az utak szélén karóba, nyársba húzott emberek sorakoztak. A korabeli feljegyzések szerint a megtorlás túllépett minden határt.