Jáfet fiai az Özönvíz utáni második században jöttek Jóropa földjére, a szűzföldekre. Ők megművelésre, székes letelepedésre, alkalmas területet kerestek, és találtak. Minden törzs helyet talált, belakták az egész földrészt Ibériától Szibériáig, erre temérdek bizonyíték a földrajzi nevek.
Egy jelentős törzsük a Kárpát-tenger partvidékére, azt karéjként körülölelő fennsíkokra, telepedett le.
Egyik nagy tévedése a történelemben rögzítetteknek a honfoglalás, ahogyan tanítják. Mert nem úgy történt, ahogyan a történelem leírja. Az ősnyelvet beszélők valaha volt kezdeti Kárpátok környéki honfoglalása nem akkor, és nem úgy történt. Nem karddal, íjjal, hanem bottal! Nem „dicső” haditettként, hanem békésen!
Ők csendes, békés, családszerető-nevelő népként érkeztek és szívós-kemény földművelő munkával kezdték a honfoglalást. Ugyanis, e földek, térségek üresek voltak, nem kellett harcolni értük, nem kellett elrabolni senkitől, csak megművelhető területet kijelölni a szűzfoglaló családok számára.
Ez volt az ősfoglalás, szűzföldek elfoglalása, benépesítése, szeretettel ápolása, művelése. A Kárpátok karéjához érkező szűzfoglalók botjainak végére nem gyilkoló fegyver, hanem kapa, kasza, gereblye, ásó, lapát volt rögzítve. Az igazi honfoglaló földművelők, a tiszta-szitta (szitta – szittya) eredeti ómagyar ősnyelvet beszélők voltak.
Egy nép lelkében rendkívüli erőteljes nyomot hagyó a honfoglalás módja, milyensége. Ha nem bűnöző rabló hadjárattal, vérrel-vassal, ölve, gyilkolva rabolja el, valakik addigi joggal bírt, épített fészkét, hanem szűzfoglaló letelepülő, akkor ez a tény az egész nép érzelmi hozzáállását, életmódját, a helyhez kötődését meghatározza az elkövetkező évezredekben, későbbi történelmében.
Nem tapad vér a kezéhez, nincs bűntudata, tiszta a lelkiismerete. Nem a legyilkoltak házában lakik, nem az ő ágyukban alszik. Nem az általuk ott hagyott félig elkészített élelmet eszi.
Nagy szó ez, és csak az érti, érzi át, akit kiűztek fészkéből, és mindenéből kifosztották!
A szűzfoglalók érzelmi kötődése e föld iránt az elkövetkező évezredek alatt elmélyült, apáról fiúra, anyáról leányra szállt, és tudatuk mélyének része lett, létük mozgató rugója. Minden forrás, ösvény, fa, bokor, domb, hegycsúcs, lanka, mező, rét, kedves képként rögzült szívükben A teljes környezetükhöz szorosan kötődtek kimozdíthatatlanul.
Ezért oly erőteljes a kötődés, ragaszkodás a székely-magyar nép és szülőföldje közt. Oly erősen kötődő, mint a szerelmes férjnek a szűzen vett feleségéhez és általa szült gyermekeihez. Tisztán kapta, és azért őrzi körömszakadtáig, s ha kell, meghal értük.
Ezt az erkölcsi kötődést soha nem képesek megérteni a hódító, rabló népek, mivel az ők alapjuk soha nem volt tiszta, s így erkölcsiségük sem. Mondhatnánk: se eszük, se szívük nincs hozzá.
A szűzfoglalók valószínű, több száz évet is lakhattak a mai hegygerincek, fennsíkok térségében, majd a Kárpát-tenger apadását követve, a folyók forrásvidékéről lassan alább jöttek a síkvidékre, végigélvén a térség egész domborzati kialakulásának történelmét ez idő alatt, végül betöltötték az egész medencét. Ezt a régészet bizonyíthatná, ha egyszer ráveszik magukat a hegyvidékek ősrégi településnyomainak feltárására.
Az itt élő ősnyelvi törzseket nevezhették különböző jellemzőik szerint, lehettek tájszólási különbözőségeik, de valamennyien azonos főtörzshöz tartozók voltak. Később közülük a kalandok kedvelői elmentek a már keveredő nyelvű Ázsiába, ott alapítottak államot. A történelem azonban bebizonyította, hogy az ő kezdeményezésük nem időtálló, így többször visszajöttek kisebb-nagyobb csoportok, majd egy maradék részük végképp visszatért. Akik ottmaradtak elveszítették tiszta-szitta jellemzőiket, felmorzsolódtak az ázsiai nyelvőrlő malomban. Csak itt, az ősi székhelyen maradt meg az ősnyelv érintetlen szittya tisztaságában.
Mivel ma is élő az ősnyelv, és akár a tiszta víz, áttetsző, így könnyen kutatható. Mindez annak ellenére, hogy voltak, akik szerették volna kivetni az ősi keréknyomból a dallamos szép nyelvet, és németesen pattogóvá alakítani. Szerencsére nem sikerült! Ám ma is jönnek a zavaró-kavarók, akik beledurrantanak, és minden más utódnyelvi üledéket belehordanak, belerondítanak, hogy kiismerhetetlenné váljon.
A hivatalos, hivatásos nyelvészek nem fogadják el, keresztben áll a garatjukon, nem tudják lenyelni azt, hogy a Kárpát-medencében soha meg nem szűnő folytonossággal beszélték az ómagyar ősnyelvet, és a visszatérők – mint Árpád és népe – ezt újratanulta. Nem veszik figyelembe a szűzfoglalók által adott földrajzi neveket, a folyók, hegyek, völgyek neveit, a Kárpát-tenger apadása nyomán kialakuló helységneveket, amelyek a Kárpát-medence történelmi mindennapjainak több évezredes lenyomatai, a magyar nyelv állandó jelenlétének legnagyobb horderejű bizonyítékai, folytonosan létező tanúi.
Sőt minden nevet, megnevezést igyekeznek tudatos erőszakossággal bármely más nyelvre csavarni-tekerni, csak épp a magyar eredetet nem keresik bennük.