Egy alkalommal több évtizeddel ezelőtt egy volt osztálytársammal
beszélgettünk egy szerviz műhelyében, az ő munkahelyén, természetes hangon. Mögöttünk állt egy oda betévedt középkorú nő, nekünk háttal. Egyszer csak megfordul, és ránk szól románul:
– Kérem, beszéljenek románul az én jelenlétemben!
– Ugyan miért – kérdeztem rá – talán érdeklik a mi megbeszélendő személyes ügyeink?
– Csak, mert én itt vagyok! – pattogott a hölgy.
– Ha nem tetszik menjen arrább – mondta neki Laci – mi itthon vagyunk.
A nő dühösen végignézett, de nem állt tovább, ott fülelt, mint a süket malac a kukoricásban.
Mi viszont nem adtuk meg neki azt az örömöt, hogy átváltsunk az ő nyelvére. Ugyan miért? Nem róla volt szó, semmi köze az általunk beszéltekhez, és még háttal is állt nekünk.
Végül továbbállt mérgesen.
Ha én valakivel beszélgetek, és az csak kettőnkre tartozik, állhat mellém a román miniszterelnök, akkor sem váltok át az ő nyelvére, mert nem rá tartozó dologról van szó. Ha viszont érintett az ügyben, akkor igen, mert tekintettel vagyok az ő hiányos műveltségére.