A nyelvújítást sokan túlértékelik, pedig nem volt oly hatalmas, jó irányú fegyvertény. Sőt a nyelvre nézve semmiképp nem volt maradandó értékeket teremtő jó hatással. Évezredeken át az egyszerű emberek alkották a teremtés nyomán megadatott szóalkotó képesség segítségével a teremtés nyelve, az ősnyelv szavait, minden különösebb irodalmi ismeret, lárma, felhajtás, körülményeskedés, szakmai elismerésre áhítozó fellengős különcködés, gőg, nagyképűség, felsőbbrendűségi külsőségek fitogtatása nélkül. Ma is alkothat szavakat bárki, nem kell ahhoz irodalmárnak, képzett nyelvésznek, lennie. Lehet tanyalakó egy erdőszélen vagy tehénpásztor, csak ismerje a nyelvét, s legyen ráérzése a valós élet jelenségeit ösztöni hangokra, ősgyökökre, gyökszavakra váltani. Akár a kisgyerekek is, sőt ők – akik számára minden új – tudnak alkotni érdekes szavakat. Egy ismerős tanárnő okos kislánya alkotott szavakat: sziklahasadékra, hegyszakadás, a helikopterre pörgény, a kapocsra akacs stb. Mindannyi találó. Egyik fiam rendkívül élvezte egy petróleumlámpa sárga lángját, és attól kezdve számára a sárga szín neve: lámpaég volt sok éven át. Másik fiam a billenő tehergépkocsit ásító kamionnak nevezte, az úthengert laposító traktornak. A nyelvújítók nem hoztak létre új gyököt, hangcsoportot. Csak a már meglevőkből gazdálkodtak. Tehát nem jött létre semmi új a nap alatt. Csak nagy műgonddal, töprengéssel, tanácskozással, vívódással s nem kis felsőbbrendűségi gőggel azt tették, amit évezredeken át a hétköznapi emberek rögtönzésszerűen egyszerűen kiböktek. Megjegyzendő: az ember sosem alkothat hasznosabbat, jobbat vagy szebbet, mint amit a teremtésben adományként kapott. Legfeljebb az időközben elsatnyultakat javíthatja ki eredeti minőséget megközelítőre. Amely szavak nem illettek bele a nyelvszerkezeti vázba, kiestek, nem honosodtak meg, bármennyire is szerették volna Kazinczy és társai. Az alkotott szavaik, amelyek beleillettek a nyelvbe, az eleve meghatározott szerkezeti vázba, meglehet, léteztek már régen, csak időközben kiestek használatból. Az sem kizárt, hogy a létező gyökök alapján alkottak új szavakat, mint annyi más magyar ajkú ember a történelem folyamán, de csak a nyelvszerkezeti vázba épülve és annak hangzástörvénye, hangtani szabályai szerint. A nyelvújítók rejtett célja az volt, hogy az általuk magasabb rendűnek képzelt német nyelvhez hasonlóvá, pattogó, raccsolóvá tegyék a magyar nyelvet, az sem baj, ha elveszíti, lágy dallamosságát, mert – úgymond – modernebb, és a birodalomban elfogadottabb lesz. A Pallas nagy lexikona így írja le a Barcafalvi Szabó Dávid címszónál: „Kazinczy […] a nyelv belső tulajdonságait, szellemét: mondattanát és stílusát igyekezett idegen minták után simítani, reformálni.” Kiem. K.S. http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/010/pc001051.html Sajnos ez a való, a nyelvújítást szabadkőműves receptre végző „nagy hazafiról”, aki a „német nyelv bűvöletében élve” nem emelt szót az ellen az őrült ötlet ellen sem, hogy a magyar nyelvbe bevezessék a nyelvi nemeket, kiküszöbölve nyelvünknek e nagy-nagy „hiányosságát”. Ám amikor ennek megvalósításával, a „nőstényítéssel” találkozott, visszakozott. Szerencsére. Úgy tűnik, hogy voltak nála őrültebb nyelvrombolók is. Azért kiemelném Kazinczy egyik fő mozgatórugóját: „a német nyelv bűvöletében élve” szabta, vágta, újította a megújításra egyáltalán nem szoruló magyar nyelvet. A baj az, hogy a „hazafias” írónemzedék egy része szintén „a német nyelv bűvöletében”, és divatos szabadkőműves hatásra vakon majmolva követte őt. Aki nem követte, azt kizárták az írói körökből. Ismerős az eljárás, ma is ez a módszer, nem állsz be a liberális nyomvonalba, mehetsz a … Kazinczy „a német nyelv bűvöletében” lubickolva nem jutott el arra a felismerésre, hogy a magyar nyelv önmagában létező, saját gyökrendszerére épülő, önjáró, szószülő, szóépítő nyelv, amelynek nincs szüksége szerkezeti átépítő műtétre, mivel az csonkítás lenne. Ilyen nyelvszerkezeti átépítésre, nyelvi csonkokat kezelő műtétre csak a mankóval járó, grammatikai járókeretre támaszkodó, folytonosan módosuló, keveredő, alakulgató utódnyelveknek volt szükségük. Ezek közül egyik épp a Kazinczyt elbűvölő német nyelv volt. Amilyen nagy képességű nyelvésznek tartották, tartotta magát, erre alapból rájöhetett volna. Tehát a nyugat-latin-német majmolásukkal, mankóra, járókeretre, grammatikára kényszerítették azt a teljesen ép, önjáró nyelvet, amelynek erre egyáltalán nem volt szüksége. Ugyanilyen okoskodó szerkezeti átalakítással feszítették, emelték, dobták ki a tündökölni szerető ógörög szónokok természetes nyomvonalából az akkor még az ősnyelvi belső nyelvszerkezetre épülő, s attól csak az eszező jellegével különböző ógörög nyelvet. Sikerült nekik annyira, hogy mai napig folytonos a keveredés, és ma az ógörög nyelv ősi szavait csak a ma is élő ősnyelv, a magyar nyelv elemző eszközeivel lehet gyökeire bontva értelmezni. Persze, mutatósabb volt – nagyobb hírverést jelentett nyelvi-irodalmi berkekben – kiherélni a nyelvet, amelyből így odalett, kiveszett a kellemes, lágy, dallamos hangzású jövő idő, a félmúlt, amely a múlt és jelen időt összekötő nyelvi jelenségeként, mint folyamatos jelen, gazdagította a nyelvet. Helyette a németesen pattogó fog segédigét csirizelték bele. Ami azelőtt egyetlen szóval kifejezhető volt, azt bonyolították. Tehát nem szebbé, nem jobbá, hanem bonyolultabb szerkezetűvé tették az addigi egyszerűségében is nagyszerű tökéletesre teremtett nyelvet. De legalább kedvükre németesen pattogott a kiherélt magyar nyelv. Példaként csak egy szó változatai: fogand – fogni fog fogadánd – fogadni fog Még cifrább: fogadándja: fogai közé fogándja – kazinczysan: fogadni fogja: fogai közé fogja fogni. Akár egy hosszú fogasléc, vagy öltözői sorfogas. Régiesen így hangzott a jövőre vonatkozó terv: Holnap elmenéndek vásárba. Újítva: Holnap én el fogok menni vásárba. A névelők túlzott használatát is ők erőltették német mintára (der, die, das). Egyetlen szó helyett lett négy. Ha a menéndek alakban írjuk, akkor: én fogok menni vásárba. Ez esetben egy szóból három. Részeiben, gyökönként elemezve, a régies jövendő idő szavait, érdekes jelenségre bukkanunk. A régies jövő időt leíró szóban ott volt a névmás is beépülve. A MENÉNdek szó első gyökszava a célt megvalósító cselekvés: MEN, a MENni ige, MENéndek. A következő a személy: ÉN menÉNdek, továbbá a jelző: menénDEK, DEKál, KEDvemre való, DIKál. A DEK – KED gyök erről szól, amikor valaki csak úgy KEDvére DEKázik (labdajátéknál). Ha folytatjuk, a második személy: menenDEl (menedesz) – DE, mint TE. A harmadik személy menendŐ – Ő. Továbbá: menendÜNK – mÜNK, menendeTEK – TIK, TÜK, menendŐK – ŐK. Sajnos elmondható, hogy a nyelvújítás egyenes következményeként, a további irodalmi alkotásokban, az addigi igazi, tiszta magyar nyelv helyét a nyelvújítók által megrontott változat vette át, és kialakult a magyartalan irodalmi magyar nyelv, amely azóta, a mai pesti tájnyelvvel együtt szakadék felé haladó nyelvi zsákutcába vezet. Az igazi veretes, eredeti, nyers, hús-vér értelmet hordozó magyar nyelvet ma is a különböző félreeső zugokban még élettelien virágzó tájnyelvek képviselik a moldvai Csángóföldtől Lajtáig, s Árva megye északi csücskétől le Fiuméig. Nem a megrontott irodalmi nyelv, s nem a pesti úrhatnám tájnyelv az igazi értelemhordozó, ízes magyar nyelv, hanem a különböző tájak nyelvei. Ma divat dicsőíteni Kazinczyt és nyelvújító társait azért a párezer hasznavehető szóért. A németimádat nyomán elkövetett károkozást viszont nem illő említeni. Ám legyünk tárgyilagosak, menjünk mélyebbre, bár fennebb erről már szóltam. Kazinczy előtt élő egyszerű hétköznapi emberek: földművelők, pásztorok, ácsok, árokásók, vályogozók, egyszerű fonó, szövő, len és kendernyüvő, kapáló, gyomláló, főző, sütő háziasszonyok stb. több évezreden át felépítették minden nyelvészi képzettség, végzettség nélkül szavak százezreit csodálatos összhangzatban, a teremtés útján sejtjeikbe ültetett nyelvszerkezeti váz tudatukon kívüli önműködő vezérlésével. De miért nem dicsőíti senki a nyelv egyszerű közrendbéli szóalkotóit a több százezer szó megalkotásáért?