A NYELVÚJÍTÁS

A nyelvújítást sokan túlértékelik, pedig nem volt oly hatalmas, jó irányú fegyvertény. Sőt a nyelvre nézve semmiképp nem volt maradandó értékeket teremtő jó hatással.

Évezredeken át az egyszerű emberek alkották a teremtés nyomán megadatott szóalkotó képesség segítségével a teremtés nyelve, az ősnyelv szavait, minden különösebb irodalmi ismeret, lárma, felhajtás, körülményeskedés, szakmai elismerésre áhítozó fellengős különcködés, gőg, nagyképűség, felsőbbrendűségi külsőségek fitogtatása nélkül.

 

Ma is alkothat szavakat bárki, nem kell ahhoz irodalmárnak, képzett nyelvésznek, lennie. Lehet tanyalakó egy erdőszélen vagy tehénpásztor, csak ismerje a nyelvét, s legyen ráérzése a valós élet jelenségeit ösztöni hangokra, ősgyökökre, gyökszavakra váltani. A nyelv mindenkié, nincs kisajátítási jog, akár a kisgyerekek is, sőt ők – akik számára minden új – tudnak alkotni érdekes szavakat.

Egy ismerős tanárnő okos kislánya alkotott szavakat: sziklahasadékra, hegyszakadás, a helikopterre pörgény, a kapocsra akacs stb. Egyik fiam rendkívül élvezte egy petróleumlámpa sárga lángját, és attól kezdve számára a sárga szín neve: lámpaég volt sok éven át. Másik fiam a billenő tehergépkocsit ásító kamionnak nevezte, az úthengert laposító traktornak.

 

A nyelvújítók nem hoztak létre új gyököt, hangcsoportot. Csak a már meglevőkből gazdálkodtak. Csak nagy műgonddal, töprengéssel, tanácskozással, vívódással s nem kis felsőbbrendűségi gőggel azt tették, amit évezredeken át a hétköznapi emberek rögtönzésszerűen egyszerűen kiböktek. Tehát nem jött létre semmi új a nap alatt.

 

Megjegyzendő: az ember sosem alkothat hasznosabbat, jobbat vagy szebbet, mint amit a teremtésben adományként kapott. Legfeljebb az időközben elsatnyultakat javíthatja ki eredeti minőséget megközelítőre.

Amely szavak nem illettek bele a nyelvszerkezeti vázba, kiestek, nem honosodtak meg, bármennyire is szerették volna Kazinczy és társai. Az alkotott szavaik, amelyek beleillettek a nyelvbe, az eleve meghatározott szerkezeti vázba, meglehet, léteztek már régen, csak időközben kiestek használatból.

Nem zárható ki, hogy a létező gyökök alapján alkottak új szavakat ők is, mint annyi más magyar ajkú ember a történelem folyamán, de csak a nyelvszerkezeti vázba épülve és annak hangzástörvénye, hangtani szabályai szerint. Ezt alanyi, tulajdonosi jogon bárki magyarul beszélő megteheti. Az idő majd eldönti – megmarad vagy kisodródik.

 

Juhász Zsolt: A magyar nyelv, mint útikönyv című kötetében írja: „[…] valljuk be, így utólag ezek nem minden esetben voltak a nyelvből hiányzó teljesen új szavak. […] olyan is előfordult, hogy az eredeti szavak – amiknek a helyettesítésére az újakat létrehozták – sokkal több szellemiséget hordoztak, mint a nagyon mély igyekezettel létrehozott újak.”

Ezek egyike az ősi KLASTROM helyett KOLOSTOR, amely csak a KLASTR részig terjedő, de a szó több értelmet rejt, mint amit a KOLOSTOR elemzésekor elmond. Erről bővebben a szótárban találnak magyarázatot a címszavaknál.

 

A nyelvújítók rejtett célja az volt, hogy az általuk magasabb rendűnek képzelt német nyelvhez hasonlóvá, pattogó, raccsolóvá tegyék a magyar nyelvet, az sem baj, ha elveszíti, lágy dallamosságát, mert – úgymond – modernebb, és a birodalomban elfogadottabb lesz.

A Pallas nagy lexikona így írja le a Barcafalvi Szabó Dávid címszónál: „Kazinczy […] a nyelv belső tulajdonságait, szellemét: mondattanát és stílusát igyekezett idegen minták után simítani, reformálni.” Kiem. K.S.

 

Sajnos ez a való, a nyelvújítást szabadkőműves receptre végző „nagy hazafiról”, aki a „német nyelv bűvöletében élve” nem emelt szót az ellen az őrült ötlet ellen sem, hogy a magyar nyelvbe bevezessék a nyelvi nemeket, kiküszöbölve nyelvünknek e nagy-nagy „hiányosságát”. Ám amikor ennek megvalósításával, a „nőstényítéssel” találkozott, elszörnyedt és visszakozott.

Szerencsére. Úgy tűnik, hogy voltak nála őrültebb nyelvrombolók is.

Azért kiemelném Kazinczy egyik fő mozgatórugóját: „a német nyelv bűvöletében élve” szabta, vágta, újította a megújításra egyáltalán nem szoruló magyar nyelvet. A baj az, hogy a „hazafias” írónemzedék egy része szintén „a német nyelv bűvöletében”, és divatos szabadkőműves hatásra vakon majmolva követte őt.  Aki nem követte, azt kirühellték az írói körökből. Ismerős az eljárás, ma is ez a módszer, nem állsz be a liberális nyomvonalba, mehetsz a … szemed világába.

 

Kazinczy „a német nyelv bűvöletében” lubickolva nem jutott el arra a felismerésre, hogy a magyar nyelv önmagában létező, saját gyökrendszerére épülő, önjáró, szószülő, szóépítő nyelv, amelynek nincs szüksége szerkezeti átépítő műtétre, mivel az csonkítás lenne. Ilyen nyelvszerkezeti átépítésre, nyelvi csonkokat kezelő műtétre csak a mankóval járó, grammatikai járókeretre támaszkodó, folytonosan módosuló, keveredő, alakulgató utódnyelveknek volt szükségük. Ezek közül egyik épp az őt elbűvölő német nyelv volt. Amilyen nagy képességű nyelvésznek tartották, tartotta magát, erre alapból rájöhetett volna.

Tehát a nyugat-latin-német majmolásukkal grammatikára, „mankóra, járókeretre, vastag szemüvegre, hallókészülékre” kényszerítették azt a ++++, amelynek erre egyáltalán nem volt szüksége.

 

Ady Endre véleménye: „Egyébként szamárság, sőt akadémuskodás[?] kerülni a dolgot, s nem nevezni nevén a gyermeket, ha még olyan szívesen nem látható, kellemetlen fattyú is. Ott kezdődik, hogy Kazinczyék eldobtak egy gyönyörű nyelvet ugyanakkor, amikor egy nyelvet akartak bolond apostolsággal megjavítani.”

Képzeljünk el egy ép, gömbölyű sértetlen tojást. A tojás nem élettelen, hanem szunnyadó lét csírája van benne. Aztán jön valaki, aki úgy mutatja be magát, mint aki a tojás kereksége fölött áll. Úgy érzi, neki joga van kétségbe vonni a kerekség helyességét, s így – e felsőbbrendűségi tudatától vezérelve – jogot formál, annak szögletesre alakítására. Úgy érzi, túl simán gördülékeny, jobb volna, ha kissé pattogva gurulna.

Megbontja az ép tojást. Próbálja fogazni, pattogóra alakítani, ám a tojás nem enged, viszont a bontással elkezdődik a belső szervi romlási folyamat, amely mind a mai napig tart, és egyre inkább halad a romlás felé.

Kazinczy új szavakat is alkotott. Az új szavak alkotása nem baj, hisz évezredeken át mindig új szavakkal telítődött a nyelv. Az viszont inkább, hogy erre a jogot magának tartotta fenn, szerinte erre csak neki, mint írónak van joga. Arra nem is gondolt, hogy évezredeken át egyszerű, teljesen írástudatlan emberek alkották a nyelv összes szavait, a teremtéskor nyert alanyi tulajdonosi jogon! Az általa alkotott szavakból csak azok álltak meg, amelyek a nyelv íratlan hangzástörvényeinek nyelvszerkezeti rendszerébe beillettek. A többi kisodródott, elenyészett.

Tehát a nyelv erősebb volt, mint ő.

Kazinczynak nem sikerült kimozdítania alapjaiból a magyar nyelvet, de jelentős lépést tett a megrontása irányában. Mutatós volt – nagy hírverést jelentett nyelvi-irodalmi berkekben – a nyelv kiherélés, amelyből így odalett, kiveszett a kellemes, lágy, dallamos hangzású jövő idő, a félmúlt, amely a múlt és jelen időt összekötő nyelvi jelenségeként, mint folyamatos jelen, gazdagította a nyelvet. Helyette a németesen pattogó fog segédigét csirizelték bele. Ami azelőtt egyetlen szóval kifejezhető volt, azt bonyolították. Tehát nem szebbé, hanem bonyolultabb szerkezetűvé tették az addigi egyszerűségében is nagyszerű tökéletesre teremtett nyelvet. De legalább kedvükre németesen pattogott, mint a kecsbogyó a deszkán, az – addig lágyan hajlítható, dallamos – általuk kiherélt „fog”-ra hegyezett, sarkosított magyar nyelv.

Példaként: menend, menénd – menni fog, csodálkozand, csodálkozánd – csodálkozni fog, építend, építénd – építeni fog, álland, állánd – állni fog, hiend, hiénd – hinni fog, jövend, jövénd – jönni fog, leend, leénd, lészen, leszön, lészön – lenni fog, fogand, fogánd – fogni fog, fogadand, fogadánd – fogadni fog.

Még cifrább: fogadándja: fogai közé fogándjafogadni fogja: fogai közé fogja fogni. Akár egy hosszú fogasléc, vagy öltözői sorfogas.

Régiesen így hangzott a jövőre vonatkozó terv: Holnap elmenéndek vásárba. Újítva: Holnap én el fogok menni a vásárba. Egyetlen szó helyett lett öt. A menéndek újított alakban: én fogok menni. Ez esetben egy szóból három.

Ha részeiben, gyökönként elemezzük a régies jövendő idő szavait, érdekes jelenségre bukkanunk. A régies jövő időt leíró szóban ott volt a névmás is beépülve.

A MENÉNdek szó első gyökszava a célt megvalósító cselekvés: MEN, a MENni ige, MENéndek.

A következő a személy: ÉN menÉNdek. Ezt követi a jelző: menénDEK, DEKál, DIKál, KEDvemre való. A DEK – KED gyök erről szól, amikor valaki csak úgy KEDvére DEKázik (labdajátéknál).

A második személy: menenDEl, meneDEsz – DE, mint TE. De az -ESZ gyök E hangja az SZ hanggal összeépülve is tE jelentésű. Ez jelen van a székely nyelvhasználatban ma is a második személyre, kérdésként: mit kerEssz? Azaz: te mit keresel? Az S külön ejtendő: keres-sz.

A harmadik személy menendŐ – Ő.

Továbbá: menendÜNK – mÜNK, menendeTEKTIK, TÜK, menendŐK – ŐK.

Ez érvényes a mély hangzós szavaknál is.

A JÁRni ige. járANdok (an – én), járanDOl (do – te), (járandasz), járandÓ (ó – ő), járandUNK (unk – münk), járandoTOK (tok – tük), járandÓK (ók – ők).

Az ELJÖVENDŐ szóban jelen van a ige, elvendő. A VENDégre is utal, ejöVENDő, eljövend Ő, akinek örVENDünk. Őróla beszél. eljövend Ő.

Kiherélt kazinczysan: csak körülírva lehet: aki el fog jönni. Ám nincs benne az örVENDetes eseményre utalás. De így legalább pattogott, mint a száraz kecskebogyó a deszkán, Kazinczy nagy-nagy megelégedésére.

Ezt a jövő, jövendő időt sikerült teljesen, végérvényesen kiütni. Nagy erény. Nemde?

Szegényebb, színtelenebb, németesebb, raccsolóbb, pattogóbb lett a magyar nyelv a „német bűvöletében” élő Kazinczy nagy-nagy örömére. Pedig az olasz Mezzofanti bíboros az ősi dallamos magyar nyelvet ismerte, szerette meg, és dicsérte egyik legdallamosabb nyelvként.

A félmúlt, közelmúlt vagy folyamatos jelen szintén odaveszett.

Azt megelőzően a magyar nyelvben lágy átmenet volt a régmúlt –> félmúlt –> jelen –> jövendő idők közt. Például: régmúlt: jött, jött volt (régen)––> félmúlt: jöve vala, jövend vala (épp most az előbb, la) ––> jelen: jön (most) ––> közeljövő: jövend (kis türelem azonnal) ––> távoli jövő: jövedő. Az Ő távolra mutat.

A régmúlt: VOLT, TÖRTÉNT, ESETT – lehetett sok-sok évvel, évtizedekkel, századokkal, ezredévekkel ezelőtt.

A félmúlt, közelmúlt, folyamatos jelen: VALA, épp most VALA itt, most LA, az ELŐbb TÖRTÉNE, ESE, ESÉK VALA, LEVE meg (ki sem hűlt), akár még ÉLŐ FOLAmatban (vala > fola), FOLYAmatban lehet, még rátALÁlhatsz, még utOLÉrheted. Az L hangcsoport a jELEnlét kifejezője is.

A jelen: VAN.

A közeli jövő: LESZ, LÉSZEN, LEEND, LÉVEND.

A távoli jövő: LEENDŐ, LÉVENDŐ.

Szerencsére e félmúlt még különböző vidékek tájszólásaiban él, például Székelyföldön, de biztosan más tájak nyelvében is.

A névelők túlzott, sűrű használatát is ők erőltették német mintára (der, die, das).

Kazinczy és társai elindítottak egy görgeteget, amelyet megállítani nem tudtak, s amely végül nem mindenben hozta az ő kívánságuk szerinti eredményt, de a nyelvromlás elkezdődött.

Ekkor vált szét az addig egységes nyelv: a gazdagabb birodalmi vezető réteg „irodalmi” nyelve a vidéken, távol élő köznép nyelvétől. A vidéki főúri réteg is az új kazinczys nyelvet kezdte használni, ha nem akarta, hogy a művelt réteg kigúnyolja, mint parlagi műveletlent. A buta parasztnak tartott vidékit ettől kezdve – mind mai napig – kicsúfolták, kiröhögték ízes ősi beszédéért az úrhatnám szavak szólói, mint parlagi sült parasztot. Persze a röhögő állatok műveltségi szintjén: ló, szamár.
Tisztelet a kivételnek.

A nyelv –, amely addig egységbe kovácsolta urat és föld népét a hosszú századok alatti közös küzdelmekben – társadalmi megosztó tényező lett. Mára pedig kifejlődött belőle a katyvasz városi, utcai hordaléknyelv.

 

Ugyanilyen okoskodó szerkezeti átalakítással feszítették ki, dobták ki a tündökölni szerető ógörög szónokok természetes nyomvonalából az akkor még az ősnyelvi belső nyelvszerkezetre épülő, s attól csak az eszező jellegével különböző ógörög nyelvet. Sikerült is nekik a kizökkentés annyira, hogy beindult, és mai napig folytonos a keveredés. Mára az ógörög nyelv ősi szavait csak a ma is élő ősnyelv elemző eszközeivel lehet gyökeire bontva értelmezni.

Hasonlóképpen alakították ki az ősnyelvből a héber nyelvet a zsidó írástudók a babiloni fogságuk alatt. Ekkor alakult ki írott változata is, és az összes addigi ősnyelvi írásokat ekkor vitték át írástudó írnokaik, az újonnan kialakított kevert, habart héberre. Ám a köznép még sokáig az ősnyelvet beszélte, hiszen Jézus tanítványainak nevei is magyarul elemezhetők.

 

Marton Veronika írja a Milyen nyelven beszélt a bibliai Noé? című írásában: „[…] a Kazinczy-féle nyelvújítást, amikor a „nyelvújítók” belenyúltak a tökéletes magyar nyelv természetes fejlődésébe: Sok új szót alkottak (zengő tambura – zongora), a régi szavak új értelmet nyertek (szép = kies, ma: kopár, köves) stb. Az „ahogy hallik, úgy íratik” helyesírást felváltó etimologizálás elrontotta a magyar nyelv természetéből fakadó ösztönszerű írást. Ezért kínlódnak a gyermekek a helyesírással. Pl az orr szó véletlenül sem ejtetik rr-el, hanem csak r-vel. Így: „Fázik az orom”; leírva „fázik az orrom.” Az „orr” ilyetén helyesírása elsikkasztotta az or eredeti, kiemelkedéscsúcs, oromzat jelentését. Szebb, szabatosabb, magyarosabb lenne mindennapi beszélt nyelvünk, ha kiéreznők belőle a szavak eredeti jelentését, ha megőriznők anyanyelvünk csodáit.” Kiem. K.S.

 

Ehhez még annyit, hogy a nyelvújítók nem alkottak új gyököket, csak az ősrégi, eredeti gyökökből építkezhettek. Persze a nyelvújítók ezt fölényesen okoskodó tudományossággal, a közember iránti megfelelő megsemmisítő, lekezelő gőggel tették, akár a mai délibábozó akadémikus nyelvészet.

 

Különben is, nem kell túlhangolni a nyelvújítók szerepét, tevékenységét, mert amennyi hasznosat tettek ugyanannyit romboltak is azon az ősi nyelven, amely semmilyen megújításra nem szorult. A nyelvújítók nem tettek mást, mint a kezdettől az egyszerű emberek – bárki is a pusztai kisbojtártól, a földművelőtől a királyig – a nyelv szóalkotó elemeiből hoztak létre új szavakat. Ám ezeknek az egyszerű embereknek nem volt szükségük szakavatott nyelvészre, irodalmárra, nem kértek tanácsot, nem vártak kioktatást az új szavak alkotásához. A szavak alkotása a látvány, illat, íz, hang, érintés jellemzők hatására azonnali és rögtönzött volt.

 

Az erőltetett nyelvújítás egyik legelrettentőbb példája az ELÉGIA szó ALAGYA alakra magyarítása vagy inkább agyarítása. Ezt már Kazinczy előtt átgyúrták m/agyarra.

Az ELÉGIÁról a Wikipédiából: „Az újkor óta elégia alatt a melankolikus hangulatú, emlékező jellegű, hol fáradt beletörődést, hol bizakodó megnyugvást sugárzó lírai költeményeket értik. (Pl.: Berzsenyi Dániel: A közelítő tél)” Kiem. K.S.

 

Az ELÉGIA tehát voltaképpen megELÉGedés vagy megELÉGelés (panaszdal) értelmű, mélabús hangulatú, emlékező jellegű lírai költemények vagy zeneművek gyűjtőneve.

Mondhatnánk: ELEGE van, régiesen: ELÉGJE, népiesen: ELEGJE van. Ebből az ómagyar ősnyelvi ELÉGJE, ELEGJE szóból módosult az ógörög nyelven ELEGIA, ELÉGIA alakra.

Mivel az ALAGYA semmiképp nem illett a magyar nyelvbe, nem fejezte ki az ELÉGIA szó mögötti gondolatiságot, így peremre sodródott, kiesett használatból, nem élte túl a 19. századot.

A nyelvújítás eredményeit összegezve azt mondhatjuk a magyar nyelvre: jobb volt, mint lett.

——————————————————————————————————————————-

Sajnos elmondható, hogy a nyelvújítás egyenes következményeként, a további irodalmi alkotásokban, az addigi igazi, tiszta magyar nyelv helyét, többnyire a nyelvújítók által megrontott változat vette át, és kialakult az addigitól távolodó, kevésbé tiszta irodalmi magyar nyelv, amely azóta, a mai pesti tájnyelvvel együtt szakadék felé haladó nyelvi zsákutcába vezet. Az igazi veretes, eredeti, nyers, hús-vér értelmet hordozó magyar nyelvet ma csak a különböző félreeső zugokban még életteli, virágzó tájnyelvek képviselik, a moldvai Csángóföldtől Lajtáig, s Árva megye északi csücskétől le Fiuméig. Nem a megrontott irodalmi nyelv, s nem a pesti úrhatnám tájnyelv az igazi értelemhordozó, ízes magyar nyelv, hanem a különböző tájak nyelvei.

——————————————————————————————————————————-

 

Ma – az úgymond művelt embernek – kötelező vagy divat dicsőíteni Kazinczy és nyelvújító társai újításait, azt a pár ezer hasznavehető szót. Úgy tűnik, azok nagyobb értékűek, mint a nyelv többi millió szava összesen. A német imádat nyomán elkövetett károkozást viszont nem illő említeni.

Ám legyünk tárgyilagosak, menjünk mélyebbre, bár fentebb erről már szóltam.

Kazinczy előtt élő egyszerű hétköznapi emberek: földművelők, pásztorok, ácsok, árokásók, vályogozók, egyszerű fonó, szövő, len és kendernyüvő, kapáló, gyomláló, főző, sütő háziasszonyok stb. több évezreden át felépítették minden nyelvészi képzettség, végzettség nélkül szavak százezreit csodálatos összhangzatban, a teremtéskor sejtjeikbe ültetett nyelvszerkezeti váz tudatukon kívüli önműködő vezérlésével.

A gyököket egyenként építették be az alakuló szóba, amint a fenti példa is mutatja:

Az ember MEN, MÉN. Ha önmagáról szólt: MEN ÉN, azaz ÉN MEN. S mert szeretett MENni, DIKált, KEDűs volt neki: MEN ÉN DEK.

Ehhez nem kellett kiszállnia az akadémiai nyelvészetnek segítségnyújtásra: gyertek, alkossuk meg a szót, hogy majd Árpáddal Vereckénél ne makogva jelenjetek meg a hágó csúcsán!

De miért nem dicsőíti senki a nyelv egyszerű közrendbéli szóalkotóit a több százezer, sőt millió szó megalkotásáért? Miért csak a nyelvújítókat?

 

Évezredek bölcsessége halmozódott fel az addig teljességében, minden külső vezérlés nélkül felépült nyelvben, amelynek egy jelentős részét Kazinczy önkényesen kiseperni igyekezett a nyelvből, mivel úgy érezte, a fogyatékkal élő nyelveket – görög, latin, német – majmolva, hogy azok mintájára kell igazítani a magyar nyelvszerkezetet. Mert szerinte a magyar nyelv nem érett meg az irodalmi alkotások megjelenítésére.

Még szerencse, hogy a nyelvi nemek bevezetését, a „nőstényítést” nem merte felvállalni. Mégsem ő volt a legőrültebb a többi közül.

De nehogy már elhitessék bárkivel, hogy az önkényesen intézkedő, német nyelv-imádó, jakobinus Kazinczy nyelvépítésben többet tudott volna a nyelv alkotójánál, adományozójánál, aki a nyelvet önműködően szabályozó, önvezérlő rendszerrel alapozta meg, építette fel, és építette be az emberi örökítő sejtekbe!

 

  • Miért nincsen hím, nő és semleges nem a magyar nyelvben?

A magyar nyelv, szerkezeti felépítésében a főnevek nincsenek nemek szerinti osztályokba sorolva, és ez a nyelv szellemiségéből adódik. Az eredeti életminta szerint a férfi – nő EGY-enlő (lét). Az eredeti EGY, két FÉLből áll. Az EGY két véglet összefoglalása: Erő és GYöngédség azaz férfi és nő.

 

ÁDÁM neve EGYÉN. Ő a földi EGY. Első GY. Első földi alkotó, cselekvő. Első GYártó ÉNEGYÉN.

A is az EGY egész része, épp, mint EGYÉN, csak ő kissé MÁS. Ö a KEDves. A MÁSod IK. Az IK személy, aki IKlat (mozog). Mind IK vagyunk. Ezt a rákérdezéssel ellenőrizhetjük: KI vagy? IK vagyok. Én egy IK, te más IK vagy.

Tehát a ugyanolyan érték, EGY-(b)en létben.

 

A FELESÉG nem oly fél, amely az egész megtörése nyomán előálló elem. Ő oly FÉL, amely EGY egész egyenlő értékű építő, alkotó része, eleme: E-GY = Erős + GYöngéd. A FELeség az EGY-et, EGészet alkotó összeillő FELek másika. EGY ik + MÁS ik = EM és BEREM-BER, EMBER. Nem mellesleg, ő – a FELEség, fELESÉGFELEl a család ELESÉGének elkészítéséért is, mint tápláló anya.

A szétváló FELek esete már a magára maradt FÉLelem, egyedülléti félelem értelmi körébe tartozik.

 

A férfi a MÉN, aki ráMÉN nőjére. A nő is MEN, ő is járó, MENő. Ketten együtt MEN+NŐ, MENŐ, azaz EM+BER, EMBER. Amikor először meglátta, a gyönyörűségtől feltörő csodálkozás ösztöni felkiáltása lehetett a VO – mint eredeti ösztöni szó – MEN! VO MENE NÉM, saját NÉM, NŐM. A nő, a FOgadó MEN, a nőNEM, mert a férfi adja a magot, a nő FOgadja, és FOgand méhében: FO MEN.

Így alakultak ki a szavak, majd tájnyelvekbe besimultak, s végül a nyelvek szétválásánál, az új hangzástörvények szerint csiszolódtak.

 

Tehát a teremtés nyelvének szellemisége kifejezéseiben a két nemet nem különbözteti meg. Az általuk alkotott EGYben betöltendő szerephez mindkettőnek megvan a teremtésben nyert, adatott sajátosan jellemző, már a sejtekben kimutatható másság különlegessége. Az eltérő alapvető képességeivel a két fél kisegítheti egymást alkalmilag, de sikerrel nem vállalhatja magára azt teljességében.

A férfi szerepe az ősiségtől mai napig, kiépíteni a keretet, amelyet a nő tölt meg, elragadóan nőies, mindent megszépítő tartalommal.

 

A nyelvfelépítés is hasonló alapon áll, mint az emberpár.

Az ősgyökök, gyökszavak, hangcsoportok meghatározó vázhangjai a mássalhangzók, amelyek a férfiakhoz hasonlóan megteremtik a keretet.

A magánhangzók, hasonlóak a nőkhöz, a hangvázakat megtöltik tartalommal. Amint nők nélkül sivár lenne a férfilét, úgy magánhangzók nélkül nincs dallam.

Csak ennyi a nemre utalás a magyar nyelvalkotó elemekben. Ezért vallottak kudarcot a „nőstényítő” nyelvészek.