A nyelvújítást sokan túlértékelik, pedig nem volt oly hatalmas, jó irányú fegyvertény. Sőt a nyelvre nézve semmiképp nem volt maradandó értékeket teremtő, jó hatással.
Évezredeken át az egyszerű emberek alkották a teremtés nyomán megadatott szóalkotó képesség segítségével a teremtés nyelve, az ősnyelv szavait, minden különösebb irodalmi ismeret, lárma, felhajtás, körülményeskedés, szakmai elismerésre áhítozó fellengős különcködés, gőg, nagyképűség, felsőbbrendűségi külsőségek fitogtatása nélkül.
Ma is alkothat szavakat bárki, nem kell ahhoz irodalmárnak, képzett nyelvésznek, lennie. Lehet tanyalakó egy erdőszélen vagy tehénpásztor, csak ismerje a nyelvét, s legyen ráérzése a valós élet jelenségeit ösztöni hangokra, ősgyökökre, gyökszavakra váltani. Akár a kisgyerekek is, sőt ők – akik számára minden új – tudnak alkotni érdekes szavakat.
Egy ismerős tanárnő okos kislánya alkotott szavakat: sziklahasadékra, hegyszakadás, a helikopterre pörgény, a kapocsra akacs stb. Egyik fiam rendkívül élvezte egy petróleumlámpa sárga lángját, és attól kezdve számára a sárga szín neve: lámpaég volt sok éven át. Másik fiam a billenő tehergépkocsit ásító kamionnak nevezte, az úthengert laposító traktornak.
A nyelvújítók nem hoztak létre új gyököt, hangcsoportot. Csak a már meglevőkből gazdálkodtak. Csak nagy műgonddal, töprengéssel, tanácskozással, vívódással s nem kis felsőbbrendűségi gőggel azt tették, amit évezredeken át a hétköznapi emberek rögtönzésszerűen egyszerűen kiböktek. Tehát nem jött létre semmi új a nap alatt.
Megjegyzendő: az ember sosem alkothat hasznosabbat, jobbat vagy szebbet, mint amit a teremtésben adományként kapott. Legfeljebb az időközben elsatnyultakat javíthatja ki eredeti minőséget megközelítőre.
Amely szavak nem illettek bele a nyelvszerkezeti vázba, kiestek, nem honosodtak meg, bármennyire is szerették volna Kazinczy és társai. Az alkotott szavaik, amelyek beleillettek a nyelvbe, az eleve meghatározott szerkezeti vázba, meglehet, léteztek már régen, csak időközben kiestek használatból. Az sem kizárt, hogy a létező gyökök alapján alkottak új szavakat, mint annyi más magyar ajkú ember a történelem folyamán, de csak a nyelvszerkezeti vázba épülve és annak hangzástörvénye, hangtani szabályai szerint.
Juhász Zsolt: A magyar nyelv, mint útikönyv című kötetében írja: „[…] valljuk be, így utólag ezek nem minden esetben voltak a nyelvből hiányzó teljesen új szavak. […] olyan is előfordult, hogy az eredeti szavak – amiknek a helyettesítésére az újakat létrehozták – sokkal több szellemiséget hordoztak, mint a nagyon mély igyekezettel létrehozott újak.”
Ezek egyike az ősi klastrom helyett kolostor. Erről bővebben a szótárban találnak magyarázatot a címszavaknál.
A nyelvújítók rejtett célja az volt, hogy az általuk magasabb rendűnek képzelt német nyelvhez hasonlóvá, pattogó, raccsolóvá tegyék a magyar nyelvet, az sem baj, ha elveszíti, lágy dallamosságát, mert – úgymond – modernebb, és a birodalomban elfogadottabb lesz.
A Pallas nagy lexikona így írja le a Barcafalvi Szabó Dávid címszónál: „Kazinczy […] a nyelv belső tulajdonságait, szellemét: mondattanát és stílusát igyekezett idegen minták után simítani, reformálni.” Kiem. K.S.
Sajnos ez a való, a nyelvújítást szabadkőműves receptre végző „nagy hazafiról”, aki a „német nyelv bűvöletében élve” nem emelt szót az ellen az őrült ötlet ellen sem, hogy a magyar nyelvbe bevezessék a nyelvi nemeket, kiküszöbölve nyelvünknek e nagy-nagy „hiányosságát”. Ám amikor ennek megvalósításával, a „nőstényítéssel” találkozott, visszakozott.
Szerencsére. Úgy tűnik, hogy voltak nála őrültebb nyelvrombolók is.
Azért kiemelném Kazinczy egyik fő mozgatórugóját: „a német nyelv bűvöletében élve” szabta, vágta, újította a megújításra egyáltalán nem szoruló magyar nyelvet. A baj az, hogy a „hazafias” írónemzedék egy része szintén „a német nyelv bűvöletében”, és divatos szabadkőműves hatásra vakon majmolva követte őt. Aki nem követte, azt kirühellték az írói körökből. Ismerős az eljárás, ma is ez a módszer, nem állsz be a liberális nyomvonalba, mehetsz a …
Kazinczy „a német nyelv bűvöletében” lubickolva nem jutott el arra a felismerésre, hogy a magyar nyelv önmagában létező, saját gyökrendszerére épülő, önjáró, szószülő, szóépítő nyelv, amelynek nincs szüksége szerkezeti átépítő műtétre, mivel az csonkítás lenne. Ilyen nyelvszerkezeti átépítésre, nyelvi csonkokat kezelő műtétre csak a mankóval járó, grammatikai járókeretre támaszkodó, folytonosan módosuló, keveredő, alakulgató utódnyelveknek volt szükségük. Ezek közül egyik épp a Kazinczyt elbűvölő német nyelv volt. Amilyen nagy képességű nyelvésznek tartották, tartotta magát, erre alapból rájöhetett volna. Tehát a nyugat-latin-német majmolásukkal grammatikára, „mankóra, járókeretre, vastag szemüvegre, hallókészülékre” kényszerítették azt a teljesen ép, önjáró nyelvet, amelynek erre egyáltalán nem volt szüksége.
Képzeljünk el egy ép, gömbölyű sértetlen tojást. A tojás nem élettelen, hanem szunnyadó lét csírája van benne.
Aztán jön valaki, aki úgy mutatja be magát, mint aki a tojás kereksége fölött áll. Úgy érzi, neki joga van kétségbe vonni a kerekség helyességét, s így – e felsőbbrendűségi tudatától vezérelve – jogot formál, annak szögletesre alakítására. Úgy érzi, túl simán gördülékeny, jobb volna, ha kissé pattogva gurulna.
Megbontja az ép tojást. Próbálja fogazni, pattogóra alakítani, ám a tojás nem enged, viszont elkezdődik a belső szervi romlási folyamat, amely mind a mai napig tart, és egyre inkább halad a romlás felé.
Kazinczy új szavakat is alkotott. Az új szavak alkotása nem baj, hisz évezredeken át mindig új szavakkal telítődött a nyelv. Az viszont inkább, hogy erre a jogot magának tartotta fenn, szerinte erre neki, mint írónak van joga. Arra nem is gondolt, hogy évezredeken át egyszerű, teljesen írástudatlan emberek alkották a nyelv összes szavait. Az általa alkotott szavakból csak azok álltak meg, amelyek a nyelv íratlan nyelvszerkezeti rendszerébe beillettek. A többi kisodródott, elenyészett.
Tehát a nyelv erősebb volt, mint ő.
Kazinczynak nem sikerült kimozdítania alapjaiból a magyar nyelvet, de jelentős lépést tett a megrontása irányában. Mutatós volt – nagy hírverést jelentett nyelvi-irodalmi berkekben – a nyelv kiherélés, amelyből így odalett, kiveszett a kellemes, lágy, dallamos hangzású jövő idő, a félmúlt, amely a múlt és jelen időt összekötő nyelvi jelenségeként, mint folyamatos jelen, gazdagította a nyelvet. Helyette a németesen pattogó fog segédigét csirizelték bele. Ami azelőtt egyetlen szóval kifejezhető volt, azt bonyolították. Tehát nem szebbé, hanem bonyolultabb szerkezetűvé tették az addigi egyszerűségében is nagyszerű tökéletesre teremtett nyelvet. De legalább kedvükre németesen pattogott az – addig lágyan hajlítható, dallamos – általuk kiherélt „fog”-ra hegyezett, sarkosított magyar nyelv.
Példaként: menend – menni fog, csodálkozand – csodálkozni fog, építend – építeni fog, álland – állni fog, hiend – hinni fog, jövend – jönni fog, leend, lészen – lenni fog, fogand – fogni fog, fogadánd – fogadni fog.
Még cifrább: fogadándja: fogai közé fogándja – fogadni fogja: fogai közé fogja fogni. Akár egy hosszú fogasléc, vagy öltözői sorfogas.
Régiesen így hangzott a jövőre vonatkozó terv: Holnap elmenéndek vásárba. Újítva: Holnap én el fogok menni a vásárba.
Egyetlen szó helyett lett öt. A menéndek újított alakban: én fogok menni.
Ez esetben egy szóból három. Részeiben, gyökönként elemezve, a régies jövendő idő szavait, érdekes jelenségre bukkanunk. A régies jövő időt leíró szóban ott volt a névmás is beépülve.
A MENÉNdek szó első gyökszava a célt megvalósító cselekvés: MEN, a MENni ige, MENéndek.
A következő a személy: ÉN menÉNdek. Ezt követi a jelző: menénDEK, DEKál, DIKál, KEDvemre való. A DEK – KED gyök erről szól, amikor valaki csak úgy KEDvére DEKázik (labdajátéknál).
A második személy: menenDEl, meneDEsz – DE, mint TE. De az -Esz gyök E hangja az SZ hanggal összeépülve is tE jelentésű. Ez jelen van a székely nyelvhasználatban ma is a második személyre, kérdésként: mit kerEssz? Azaz: te mit keresel?
A harmadik személy menendŐ – Ő. Továbbá: menendÜNK – mÜNK, menendeTEK – TIK, TÜK, menendŐK – ŐK.
Ez érvényes a mélyhangzós szavaknál is.
A JÁRni ige. járANdok (an – én), járanDOl (do – te), járandÓ (ó – ő), járandUNK (unk – münk), járandoTOK (tok – tük), járandÓK (ók – ők).
Az ELJÖVENDŐ szóban jelen van a JŐ ige, elJÖvendő. A VENDégre is utal, ejöVENDő, akinek örVENDünk. Őróla beszél. eljövend Ő.
Kiherélt kazinczysan: Csak körülírva lehet: aki el fog jönni. Ám nincs benne az örVENDetes eseményre utalás. De így legalább pattogott, mint a száraz kecskebogyó a deszkán, Kazinczy nagy-nagy megelégedésére.
Ezt a jövő, jövendő időt sikerült teljesen, végérvényesen kiütni. Nagy erény. Nemde?
Szegényebb, színtelenebb, németesebb, raccsolóbb, pattogóbb lett a magyar nyelv a „német bűvöletében” élő Kazinczy nagy-nagy örömére. Pedig az olasz Mezzofanti bíboros az ősi dallamos magyar nyelvet ismerte, szerette meg, és dicsérte egyik legdallamosabb nyelvként.
A félmúlt, közelmúlt vagy folyamatos jelen szintén odaveszett.
A régmúlt: VOLT, TÖRTÉNT, ESETT – lehetett sok-sok évvel, évtizedekkel, századokkal, ezredévekkel ezelőtt.
A félmúlt, közelmúlt, folyamatos jelen: VALA, épp most VALA itt, most LA, az ELŐbb TÖRTÉNE, ESE, ESÉK VALA, LEVE meg, akár még ÉLŐ FOLAmatban (vala > fola), FOLYAmatban lehet, még rátALÁlhatsz, még utOLÉrheted.
Szerencsére e félmúlt még különböző vidékek tájszólásaiban él, például Székelyföldön, de biztosan más tájak nyelvében is.
A névelők túlzott, sűrű használatát is ők erőltették német mintára (der, die, das).
Kazinczy és társai elindítottak egy görgeteget, amelyet megállítani nem tudtak, s amely végül nem mindenben hozta az ő kívánságuk szerinti eredményt, de a nyelvromlás elkezdődött.
Ekkor vált szét az addig egységes nyelv: a gazdagabb birodalmi vezető réteg „irodalmi” nyelve a vidéken, távol élő köznép nyelvétől. A vidéki főúri réteg is az új kazinczys nyelvet kezdte használni, ha nem akarta, hogy a művelt réteg kiröhögje, mint parlagi műveletlent. A buta parasztnak tartott vidékit ettől kezdve – mind mai napig – kiröhögték ízes ősi beszédéért az úrhatnám szavak szólói, mint parlagi sült parasztot.
A nyelv –, amely addig egységbe kovácsolta urat és föld népét a hosszú századok alatti közös küzdelmekben – társadalmi megosztó tényező lett.
Mára pedig kifejlődött belőle a katyvasz utcai hordaléknyelv.
Ugyanilyen okoskodó szerkezeti átalakítással feszítették ki, dobták ki a tündökölni szerető ógörög szónokok természetes nyomvonalából az akkor még az ősnyelvi belső nyelvszerkezetre épülő, s attól csak az eszező jellegével különböző ógörög nyelvet. Sikerült nekik annyira, hogy mai napig folytonos a keveredés, és ma az ógörög nyelv ősi szavait csak a ma is élő ősnyelv elemző eszközeivel lehet gyökeire bontva értelmezni.
Hasonlóképpen alakították ki az ősnyelvből a héber nyelvet a zsidó írástudók a babiloni fogságuk alatt. Ekkor alakult ki írott változata is, és az összes addigi ősnyelvi írásokat ekkor vitték át héberre. Ám a köznép még sokáig az ősnyelvet beszélte, hiszen Jézus tanítványainak nevei is magyarul elemezhetők.
Marton Veronika írja a Milyen nyelven beszélt a bibliai Noé? című írásában: „[…] a Kazinczy-féle nyelvújítást, amikor a „nyelvújítók” belenyúltak a tökéletes magyar nyelv természetes fejlődésébe: Sok új szót alkottak (zengő tambura – zongora), a régi szavak új értelmet nyertek (szép = kies, ma: kopár, köves) stb. Az „ahogy hallik, úgy íratik” helyesírást felváltó etimologizálás elrontotta a magyar nyelv természetéből fakadó ösztönszerű írást. Ezért kínlódnak a gyermekek a helyesírással. Pl az orr szó véletlenül sem ejtetik rr-el, hanem csak r-vel. Így: „Fázik az orom”; leírva „fázik az orrom.” Az „orr” ilyetén helyesírása elsikkasztotta az or eredeti, kiemelkedés, csúcs, oromzat jelentését. Szebb, szabatosabb, magyarosabb lenne mindennapi beszélt nyelvünk, ha kiéreznők belőle a szavak eredeti jelentését, ha megőriznők anyanyelvünk csodáit.” Ehhez még annyit, hogy nem alkottak új gyököket, csak az ősrégi, eredeti gyökökből építkezhettek, és nem tettek mást, mint a kezdettől az egyszerű emberek – bárki is a földművelőtől a királyig – a nyelv szóalkotó elemeiből hoztak létre új szavakat. Persze ezt okoskodó tudományossággal, mint a mai akadémikus nyelvészet.
Az erőltetett nyelvújítás egyik legelrettentőbb példája az ELÉGIA szó ALAGYA alakra magyarítása vagy inkább agyarítása. Ezt már Kazinczy előtt átgyúrták m/agyarra.
Az ELÉGIÁról a Wikipédiából: „Az újkor óta elégia alatt a melankolikus hangulatú, emlékező jellegű, hol fáradt beletörődést, hol bizakodó megnyugvást sugárzó lírai költeményeket értik. (Pl.: Berzsenyi Dániel: A közelítő tél)” Kiem. K.S.
Az ELÉGIA tehát voltaképpen megELÉGelés (panaszdal) megELÉGedés értelmű, mélabús hangulatú, emlékező jellegű lírai költemények vagy zeneművek gyűjtőneve. Mondhatnánk: ELEGE van, régiesen: ELÉGJE van. Ebből az ómagyar ősnyelvi ELÉGJE szóból módosult az ógörög nyelven ELÉGIA alakra. Mivel az ALAGYA semmiképp nem illett a magyar nyelvbe, nem fejezte ki az ELÉGIA szó mögötti gondolatiságot, így peremre sodródott, kiesett használatból, nem élte túl a 19. századot.
A nyelvújítás eredményeit összegezve azt mondhatjuk a megújított magyar nyelvre: jobb volt, mint lett.
———————————————————————–
Sajnos elmondható, hogy a nyelvújítás egyenes következményeként, a további irodalmi alkotásokban, az addigi igazi, tiszta magyar nyelv helyét a nyelvújítók által megrontott változat vette át, és kialakult a magyartalan irodalmi magyar nyelv, amely azóta, a mai pesti tájnyelvvel együtt szakadék felé haladó nyelvi zsákutcába vezet. Az igazi veretes, eredeti, nyers, hús-vér értelmet hordozó magyar nyelvet ma – a különböző félreeső zugokban még élettelien virágzó – tájnyelvek képviselik a moldvai Csángóföldtől Lajtáig, s Árva megye északi csücskétől le Fiuméig. Nem a megrontott irodalmi nyelv, s nem a pesti úrhatnám tájnyelv az igazi értelemhordozó, ízes magyar nyelv, hanem a különböző tájak nyelvei.
———————————————————————–
Ma – az úgymond művelt embernek – kötelező vagy divat dicsőíteni Kazinczyt és nyelvújító társait azért a pár ezer hasznavehető szóért. A német imádat nyomán elkövetett károkozást viszont nem illő említeni.
Ám legyünk tárgyilagosak, menjünk mélyebbre, bár fennebb erről már szóltam.
Kazinczy előtt élő egyszerű hétköznapi emberek: földművelők, pásztorok, ácsok, árokásók, vályogozók, egyszerű fonó, szövő, len és kendernyüvő, kapáló, gyomláló, főző, sütő háziasszonyok stb. több évezreden át felépítették minden nyelvészi képzettség, végzettség nélkül szavak százezreit csodálatos összhangzatban, a teremtés útján sejtjeikbe ültetett nyelvszerkezeti váz tudatukon kívüli önműködő vezérlésével.
De miért nem dicsőíti senki a nyelv egyszerű közrendbéli szóalkotóit a több százezer szó megalkotásáért?
Évezredek bölcsessége halmozódott fel az addig teljességében felépült nyelvben, amelyet Kazinczy önkényesen kiseperni igyekezett a nyelvből, mivel úgy érezte, a fogyatékkal élő nyelveket – görög, latin, német – majmolva, hogy azok mintájára kell igazítani a magyar nyelvet. Mert szerinte a magyar nyelv nem érett meg az irodalmi alkotások megjelenítésére.
Még szerencse, hogy a nyelvi nemek bevezetését, a „nőstényítést” nem merte felvállalni. Mégsem ő volt a legőrültebb a többi közül.
De nehogy már elhitesse valaki bárkivel, hogy az önkényesen intézkedő, német nyelv-imádó, jakobinus Kazinczy nyelvépítésben többet tudott volna a nyelv alkotójánál, adományozójánál, aki a nyelvet önműködően szabályozó, önvezérlő rendszerrel alapozta meg, építette fel!