A mü falunkba régön es vót oka egy gyermöknek a bóldogságra. Mü gyermökök nem éröztük meg a háború utáni nyomort, me’ münköt szerettek, s abból a kicsiből, ami jóűzű vót, s hasznos, legöslegjobbat feszt mü kaptuk. Nem es rég mondtam el legküsebb fiamnak valamijen finomsággal kapcsolatba’ – amiből erőst akart neköm es adni, de kicsi vót belőle, s neki hagytam –, hogy izé, hogy egy szülő akkor es jóllakik, ha lássa gyermökit jóűzűen enni.
Biza, akkoriba’, a háború, a ’46-os szárazság után sokszo’ eléfordult, hogy a szülő ijenformán lakott jól, biza.
Játékok? Me’ há’ a gyermöknek feszt azon jár a zesze.
Akkoriba’ nem bótba vették a játékot, me’ nem es vót mivel, há pénz se vót. Amejik gyermöknek vót édösapja – me soknak odamaratt a háboruba – vaj esetleg vót nagyobb fijútesvére, a’ megtanittotta faragni, A gyermök, ha játékró’ van szó, erőst találékony, sosztán feszt lesi a nagyokot, hogy azok mit, s hogy es csinálnak. Így tanól, ahogy mondani szokják: kicsi kutya a nagytól.
Csináltunk perrentyűt orsókarikábó’. A zasztal tetejin jól megsirittöttük két ujjal, osztán forgott veszöttül, s neztük, mikor esik le a zasztalról. Vékony lécbő’, kötőve’ esszekötve, ojan rugódozó, bukfencező paprikajancsit, vaj hanem künn agyagbó’ gyúrtunk játékállatot: tehént, juhot, kutyát. Kerékagykarikából s egy darab telegrámfa drótból csináltunk ojan magunk előtt lökdöshető, vezethető kereket, amivel a világvégire es elmentünk vóna.
Szóval mü csináltunk mindent.
A fásszín a miénk vót, a legénkéké. A favágón fészével, baltával, kézvonóval, fűrésszel faragtunk. Ha csorbás lett a fésze, akkor vót egy-két füles es. Biza el es vágtuk a kezünköt nem cs eccer. Diák Feri a lábába es belévágott.
Így nő fel a gyermök, így lesz belőle embör. Biza. Így jobb es vót. mert így belészoktunk. Akkoriba egy 14-15 esztendős gyermök má’ megtanólt szénásszekeret rakni. Ejiszen tudom, há én es akko’ tanóltam meg. Nagybátyám tanittott meg, még meg es dicsért mások előtt.
Nyáron jöttek haza, vakáció, szabaccság üdejin a faluból elszármazott városiak, gyermökeikkel. Há’ látták vóna meg, hogy élvezték azok a falusi életöt. Essze vótunk vigyülve vélik. Kiválogatni se lehetött vóna, csak ha beszélgetni keztünk. Onné má’ tutták, mejik városi. Elkenték ők es magikot sárral, mocsokkal, de osztán megferettünk.
A lejánkák es kaptak magiknak való játékot, rongy vót minden háznál, olló es, cérna s tő, s abból varrtak essze kicsibubát magiknak. Ebbe’ azé’ az anyukák es bésegítöttek. A sütőbe’, vaj egy sarokba bérendöztek magiknak egy kicsi sarkot, főztek, bubáztak, fontak, varrtak.
Mind bódogok voltunk. Így nőttünk fel lassan, s szoktunk belé a zéletbe
Élet volt a faluba’ akkor es. Együtt lélögzött a széköj falu.
Az embörök esténkint eljártak egymáshoz, beszélgettek, kártyáztak. Máskor terebbúzát bontottak. Mü kölykök bábóházat raktunk a csutikákból. A zembörök, férfijak meghánták-vették a világ baját, a pólitikát.
A zasszonyok – tollufosztás, fonás, szövés közbe – beérték a falu bajával es, de azt osztán töviről hegyire.
Én – ejisze nem csak én – erőst szerettem a frissen sült kenyérillatot. Akkoriba nem volt nap, hogy valaki, vaj itt vaj ott ne sütött vóna kenyeret. Ha végigmentél a főúton, hol innen, hol onnan jött szembe a frissen sült kenyér illata.
Tavasztól őszig feszt vót valami a faluba.. Reggel kürtölt a pásztor, hajtották ki a csordát. Vót, hogy jött a hirdető a néptanácsi, vaj más hírrel, Vót mikor kürttel, máccor dobbal lármázta fel a népet. Ojankor minden kapuba kijött valaki.
– Közhírré tétetik… máma este muzi lesz, a címe, Rákóczi hadnagya! Magyar muzi!
Na, hótbiztos, hogy este a zegész falu ott lesz, még Mirka Gyuri bá, s Harangozó Márton bá es.
Akkor es vót ellátás, nem kellett teckó, lidi, s kefeland. Francot, A háború után hejrerázódott minden. Mind ma a modern infrastruktúra (ki ne törjék a nyelvem).
Csak ezt a zélet épittötte ki, s működött. Nem vót hüttőnk, de a friss hús ott futkározott tollason a zudvaron. Riska adott tejet.
Vót csemege es. Münk benn jáccottunk az udvaron, csűrbe’, szénapadláson, fenn az epörfán, vaj ki tudja hol, amikor egyszerre csak végigsüvőtött künn az úton a varázsige:
– Csörösnyét! Csörösnyét vögyenek!
Erre minden magamfajta köjök eccére hagyta abba a játékot.
– Hé, hallottátok-e, cseresznyét árulnak! – s usgyé, ki a kapu elé, az útra.
Ott döcögött a kóboros szekerivel finom ropogós csemegéjivel a cseresznyés. A gyermök szájában pedig má’ a gondolatra es megindult a nyál, há ejisze nincs gyermök a világon, amejik ne szeretné azt, ami finom! Osztán lóhalálába’ bé a házba:
– Anyám! Édösanyám!
– Mi a baj, édös gyermököm?
– Há’ izé, há nem hallották, hogy cseresznyét árulnak? – s kérdé ezt ojan elképzöléssl, hogy szerinte azt a kiátást benn a keresztútnál, a feredőnél es hallották – cseresznyét, édösanyám! Értije?! Vegyünk na!
– Nem veszünk most semmit!
Na, evvót tragédia. Eccérre letörött a zangyal szárnya, reményveszve, a sárga fődig, de legalább a konyhapadlóig. Dehá’ a gyermök nem azé’ gyermök, hogy ennyivel béérje. Há’ nem es. Vót szoknyaráncigálás, kézhúzigálás, nyafogás… szóval minden elképzölhető fegyver bé lett vetve a cseresznye érdökibe, aminek osztán allett a vége, hogy édösanyám elszánta magát a vásárra. A gyermök hamar ki a zútra, s a má’ induló szekér felé kiátotta:
– Bátya! Ne mennyen el, no, me jő édösanyám es.
Osztán a cseresznyés embör visszaakasztotta a komponát a kóbor hátsó felire, s rakta, ameddig nem mondták, hogy elég. Szerencsére, a gyermöknek vót füle, me’ hanem a szája körbekacagta vóna a fejit.
Vasárnap fotballmeccs. Bartha Bandi vót a legjobb. Mü kölykök lestünk bé a keresztút felé, háha jő Bossos Ali bá, az öreg fagylaltos Vargyasró’.
Ilyen volt akkor a világ, s az ellátás.
Jöttek a korondiak cserépedénnyel, a fenyédiek hagymával, parajdiak, sófalviak sóval. Evvel vót is egy vicc es. A parajdi embör kiátotta végig az úton jó hangoson ismétölve:
– Sót vegyenek! Sót vegyenek!
Erre egy gyermök, aki azt hitte, hogy az öreg bolond, és azért kiabál, odament hezza:
– Bátya, maga kolonti?
Az öreg rosszul hallott, aszhitte, hogy korondinak véli őt a gyermök, ami osztán elég nagy sértés egy igazi parajdira, me’, hogyhá ő nem csipros (csipor, csupor, cserép). mérgesön válaszolt:
– Én nem fiam, me’ … parajdi!
Szóval zajlott az élet, na. Járták a falut az üvegösök, hátikon a táblaüveggel, kénálták a táblaüvegöt. Jöttek a drótosok. Osztán az edényököt javítók. Münk likdugónak montuk. De ők es magikot.
– Likdugó, fenekelni való, asszonyom!
Jöttek a kádat javítók:
– Csebret, kádat réperálunk!
Jöttek a regátiak degenyettel (így monták nálunk a szekérkenőnek).
– Holzsír, holzsír, degenyeg! – kiátották végig a zúton.
Ezöktől, mü kölykek féltünk, me’ ezök nem tuttak magyarul. De a legjobban a musztikásoktól féltünk, me’ azok irdatlan nagy zsákkal jártak. Azokba szedték essze a méhészöktől a musztikát, vijasz s egyebet.
– Ha nem fejezöd bé, odaadlak a musztikásnak, s viszön a zsákkal – monták otthon. Hu…! Lett erre csend. Biza!
Münk szembe” laktunk a fesső Malom utcával, ott jöttek bé a száldobosi cigányok a faluba seprűvel, vesszőből font kassal, tekenyőkkel s egyébbel. Onné jött a gusás es, neki nyakán egy nagy csomó vót, s nem tudott beszélni.
A seprűsök először előttünk kiáltották el:
– Seprűt vesznek-e, asszonyom?! Tekenyőt vegyenek!
Akkoriba minden cigány dolgozott. Nem vótak ijen nagy urak minmost, nem biza. Még Pipi Laji bá es, jött az egylovas szekerivel Vargyasról: Ő dinnyét es hozott ecé-keccör.
– Rongyot, évegöt veszünk! Megvesszük az évegököt! – kiátotta.
S akiről nem feledközhetök el. Vót egy ágostonfalvi leján, akiről mindenki aszmonta, hogy fataró, se legény, se leján. Szegény, néma leján volt, s csak azt tudta mondani:
– Ánó!
Ez es lett a neve: Ánó. Vót akik enni attak, vagy attak neki gyümőcsöt, amivel osztán továbbállt. Estére hazament Ágostonfalvára.
Késő délután, estefelé amikor má’ az embörök hazajöttek a mezőről, s a csorda es a legölőről, … jött esmen a hirdető. Mámám, nannyám úgy mondta: pólgár. Dimény Andorék háza előtt, a nagy híd mellett beléfútt a kürtjibe, vagy verte a dobot, míg Véri Kati es kijött a kapu elé:
– Közhírré tétetik… – s monta a magáét. Osztán münk, gyermökök, bé a házba, mosdás, vacsora, s lefekvés, me’ a tyúkok má’ elültek
Evvót az az üdő, amikor én bóldog kicsi gyermök vótam.
Szóval vót mozgás, élte a mü falunk a megszokott életit.