A birtokomban levő Magyar Értelmező Kéziszótár 1985-ben az Akadémiai Kiadó által gondozott köteteiből sokat tanultam. Igényes, tiszta magyarázatokkal ellátott, felvilágosító értelmezéseket fejtegető mű. Kivéve a kommunizmus és az ahhoz kötődő kifejezések magyarázatait. Ám ezek mellett még van egy óriási hibája.
A szavak, kifejezések eredetére vonatkozó megállapításai. E szótár szerint nincs is magyar nyelv! Csak néhány szó. Szerkesztői szerint a Kárpát-medencébe érkező magyarok a ma használatban levő szavaink közül talán legtöbb tíz százalékot használtak, a többi kifejezést mutogatással oldották meg. E szótár szerint őseink nem tudtak beszélni! Ám a szerkesztők rájöttek őseink turpiságára. Bizony. Megfejtették a titkukat! Ugyanis, annak ellenére, hogy évezredeken át csak makogtak, és a „gyermek és nőgyilkosság régi tradíció”-jának művelésében lelték örömüket, mégis hirtelen, egyszerre, villámcsapásszerűen nagyon tanulékonyak lettek Nagy-nagy szerencséjükre áldott jó, vajszívű népesség közé sodorta őket a sors. Az elképesztően agyonművelt tótok, rácok, bunyevácok, vagyis szlávok, románok, németek, törökök, görögök, zsidók közé, akik szerető, melegséggel ölelő karjaikba vették, óvodákat, iskolákat nyitottak számukra, megtanítván beszélni makogó, mutogató őseinket. Őseink azt sem nem tudták, mi a sátor. A szabad ég alatt aludtak. Asszonyaik esőben, fagyban, kint szülték magzataikat. De ekkor találkoztak a törökökkel, és megvásárolták tőlük a sátor szabadalmát. Sátor – de oda cölöp is kel! Ám nem is ismerték, azt sem tudták, hogy van olyan, s ha van, mi a neve, amíg oda nem hívták Szvatoplukot, megkérdezni, mert hiszen a szlávok, azok meg oly nagy tudósok voltak, nagyon ismerték a cölöpöt, hiszen egyenesen az ógörögöktől vették, azok tanították meg őket erre a több évszázados együttélés idején. Mivel is vágtak volna cölöpöt őseink, hiszen a szekercét is a tótok adták a kezükbe. Mert azt ők még a rómaiakkal való együttélésükkor szerezték. Mussolini tőlük kérte vissza, hogy fasiszta jelképet alkosson belőle. A cövek elütésére szintén a szlávok adtak kalapácsot.
Őseink gyalog, hátukon a nyereggel (az a mienk) érkeztek a Kárpát-medencébe, maguk húzták a finnugoroktól kapott szekeret. Ökröt aztán kaptak a törököktől, de iga, járom nem volt. Azt csak később a nagyon emberséges, vajszívű déli szlávok adtak, lovat később Szvatopluktól kaptak ajándékba, kantárt, gyeplőt a törököktől. És zabot is az áldott jó tótok adtak lovaiknak, mert addig nem is tudták micsoda, és persze abrakolni is, a beláthatatlan messzi múltba vesző lovas hagyományokkal rendelkező tótoktól tanultak. Mert azoknak olyan lovaik voltak, amelyeknek még a jégkorszakban fagytak le a szarvaik. A Szvatopluktól kapott, – a rossz környezet hatására – gyorsan elfasizálódó magyar ló, beteges nemzeti öntudattól vezérelten, első kóstoláskor kiköpte a szláv abrakot. A pimasz. De egy slattyos, ficás, őslovas mocsári tót súgott neki valamit. Erre aztán mégis megette.
A tatárokkal való találkozásuk előtt őseink nem tudtak tákolni, azaz szőni sem. Pucéran jártak, vagy valamelyik házaló Manó öltöztette őket, mert bár a tákolásról a tatároktól hallottak először, azok nem adtak felszerelést hozzá, hiszen osztovátát, vetélőt, motollát később a szlávoktól kaptak. Őseink nem tudtak meghúzni egy vonalat a finnugorokkal való találkozásuk előtt. Ebből eredően vetni sem tudtak. Honnan, ha ugyan volt ekéjük, de nem tudtak vele szántani. „Száz évbe tellett, míg a lovaglástól elgörbült lábaikkal megszokták az eke utáni egyenes járást.” Dobálták ide-oda a sátor körül az ekét, de nem volt annyi eszük, hogy használják.
Nem hiszik? Élő tanú van erre! Az áldott, jóságos Glatz úr. Meg is írta nagy lelkesültséggel. Meg lehet vásárolni a könyvét. De megvásárlás után ép műanyag szatyorba tegyék, mert teljesen át van itatva túlcsorduló magyarok iránti szeretettel, olyannyira, hogy csöpög ki belőle. A szótár ugyan nem írja, de én tudom még kisiskolás koromból, hogy minket szántani, szánon csúszni, a magyar gyerekeket szánkózni a szlávok tanítottak messzemenő jóindulattal, türelemmel. Addig a a magyar a fenekén csúszkált. A szlávok, románok egeket verő műveltségét, mindenek feletti, rendkívüli jóságát, türelmét mi is megtapasztaltuk a XX. században. Nagy-nagy szeretettel erőszakolgatták, kitelepítették, üldözték, tömeggyilkolták a magyarokat. Most épp szüneteltetik ezt, de szívesen elkezdenék bármikor.
Őseink gyomokat, gyökereket ettek, mivel a finnugorokkal való találkozásuk előtt nem ismerték a vadat, nem tudtak vadászni sem. De azt sem tudták, mi a köleskása, az árpát is a törökök mutatták meg nekik. De minek is gabona, mikor csépelni sem tudtak, arra is Szvatplukot kellett hívni, és ő is őrölte meg számukra a déli szlávoktól kapott gabonát, viszont a liszt nevéért kellett szaladgálni a finnugorokhoz Hogyan, miből éltek meg a tótokkal való találkozásuk előtt, föl nem fogható.
Akkoriban, ha a kisgyerek kérdezte anyukájától, mi lesz a reggeli: – Bükkmakk, gyökérrel, kincsem, és rá lehasalva iható friss patakvíz! Vagy nem is biztos, hogy kincsemnek nevezte gyermekét, mert az meg bizonytalan eredetű kifejezés, de magyar semmiképp Ugyanis túl egyszerű volna, és így hihetetlen. Csésze, csanak, csupor csak a finnugoroknak, törököknek, szlávoknak volt. Nekünk még bögre sem valószínű. Ezért kellett lehasalva inni.
A gyémántot pedig németektől meg franciáktól kapták. Mert miért ne? Eddig nem is sejtettem, hogy mástól semmiképp nem kaphattunk gyémántot, csak a németektől és a franciáktól. Szóval meg kellett várnunk, míg kialakult a francia nemzet. Addig nix gyémánt! A francia, meg alig több mint ezeréves nemzet. A sírokba, kurgánokba utólag loptuk be, hogy bizonyítsák ősi műveltségünket. E szótár szerint egy dolog biztos: a magyar, élhetetlen, önmaga erejéből megélni képtelen, semmi nép volt. Ezt így egy az egyben elhihetik – egészséges, értelmes beosztással enni sem tudtak. Mert ugyebár a finnugorok megtanították, mi a nyíl, mi a tűz és mi a vad, de vadat űzni csak a törököktől tanultak meg nagy későre. De ekkor még nem tudták, mi az íz, mi a zamat. Erre aztán, a konyhájukról messze-messze földön híres-neves németek okították ki őseinket. (Azok, akik tőlünk tanulták meg a pékség fogalmát és az evőeszközök használatát.)
Ebédelni, vacsorázni viszont a szlávoktól tanultak. Ameddig nem találkoztak a szlávokkal addig csak reggeli volt és slussz! Nem ebédeltek! Nem!!! Azt sem tudták, mi az. Árpád apánk minden este vacsora nélkül fektette le éhesen siránkozó népét. Borzasztó! Mikor ezt megtudta az áldott jó Szvatopluk, úgy megolvadt a szíve, mint az ötven százalék zsírtartalmú vaj a pest mögött, és megtanította ebédelni, de még vacsorázni is a magyart. Attól kezdve minden este könnyes elérzékenyüléssel mondta nekik: – Nehogy má’ vacsora nélkül feküdjetek le, gyerekek! Inkább gyertek át hozzánk, csak ide Szerdahelyig. Majd adunk ott nektek! – Ezt azelőtt mondta, mielőtt szétesett a birodalma. De ez még semmi! Mert ha valaki ez idáig azt hitte, hogy a csárda magyar szó, magyar fogalom, akkor most gyorsan változtassa meg maradi sovén-fasiszta, becstelen, eltulajdonító véleményét! Hogy miért? Mert nem az! Nem ám! Szerb… vagy horvát… vagy talán perzsa, még nincs eldöntve, de hogy magyar nem szabad legyen, az már biztos. Majd megmondja a Glatz úr, de megvárja, míg kiegyenesedik a lábunk, és tudunk csárdást táncolni klezmerre. Aprópopó, csárdást, persze szégyentelenül, pimaszul sajátunknak tartjuk, mert miután elloptuk a fent említett népektől a nem kellően levédetett csárda fogalmát, rögtön elloptuk a franciáktól, németektől a tanz-ot, dance-ot is, és táncra magyarítottuk (a tán színmagyar gyök, tántorog, de tánc a játékos c hanggal) és kitaláltunk, kimagyarkodtunk egy csárdához illő táncot, hogy igazoljuk – a miénk volt, mióta a világ.
És csinálni sem tudtak a magyar férfiak – semmit. Főleg gyereket nem. Mivel a magyar nők nem voltak sem csinosak, sem csintalanok, csak a tótok, mert az is az ő szavuk, így csinálni mindig hívni kellett valakit. Szerencsére a szlávok tudták a csinálás titkát, és Sztálin elvtárs, meg a Szvatopluk rögtön idevezényelt egy nagy sereg, habzó szájú kanokból álló, nagy-nagy oktondi, tökrészeg kancsürhét, hogy ne engedjék kiveszni a magyart, csináljanak má’ valamit. És jöttek…, csináltak. Aztán jöttek a tótok is, az áldott jó tótok, de ők csak Dunaszerdahelyig. Jöttek történelmet csinálni. Hősies tót történelmet. Be kell pótolni az ezeréves mulasztást, és tűz-víz, be kell írni a dicsőséges szlovák történelembrosúra negyedik oldalát is. Hogy legyen legalább félujjnyi vastag a kötet! Legalább olyan vastag, mint a minket, nyelvünket ócsárlók pofáján a bőr. Kolumbán Sándor