A nyelv célszerűen használja hangjait, hogy pontos, közérthető legyen a kifejezés. Példaként: a LEÁNYban, LIÁNYban, az örök NŐben oly hatalmas a telítésre vágyó a testi-érzelmi űr, hIÁny, hEÁny, hogy egy egész életen át erőteljes, kellemes, ellenállhatatlan örvényszerű szívó-vonzó hatást gyakorol a – számára mindenséget jelentő – férfi irányába. E hatást a férfi nem képes ellensúlyozni, legfeljebb mérsékelni tudja. Akaratlanul sodródik a vonzó hatás irányába, a LEÁNY, a nő közelébe. A jelenség minél hűebb érzékeltetésére a nyelv az EÁ, IÁ kötött magánhangzó-párosokat* használja. Ugyanígy szemlélteti a megtermékenyülés hIÁnyát a menstrUÁl szóban. A nyelvben nincsenek véletlenek.
/*/ A grammatika a jelenséget HIÁTUSnak nevezi, és latin eredetűként jegyzi, holott az ősnyelven valószínű neve HIÁNYTOS lehetett, de a mély hangzókra épülő száraz latin nyelv a szózáró gyök O hangját U hangra cserélte, s mivel nincs lágy NY hangja, így kihagyta.