A Magyar Tudományos Akadémia véleménye szerint a hódító rómaiak itt a Kárpát-medencében jóformán teljesen üres területet találtak, élő léleknek nyomát alig lelték. Szerintük, majd ezer év után is csak vajszívű, békés szlávok lézengtek itt, akik tárt karokkal fogadták a medencébe „hordaként” betörő magyarokat. Majd eközben és utána megtanították beszélni e hordát. Az addig csak „makogni képes” hordának nagylelkűen megengedték „ellopkodni” a saját szavaikat.
Ezt úgy írják, mintha szemtanúkként számolnának be. Pedig semmi bizonyíték nincs rá! Arra viszont, hogy lakott vidék volt, van temérdek nyelvi bizonyíték! Ugyanis a „teljesen üres területen” állítással szemben, az évezredek alatt itt élők által adott a Kárpát-medencei – magyar nyelvszerkezeti vázra, gyökökre, hangcsoportokra épülő – több évezredes ősiségű földrajzi nevek: hegyek, völgyek, patakok, folyók, helységek nevei homlokegyenest ellenkezőt bizonyítanak.
A kezdetben vízzel borított Kárpát-medencei élővilág kialakulása sajátos történettel bír. Az élet, a gazdálkodás, a mai csúcsok közelében, a hegykaréjokon, fennsíkokon, források, erek, patakok közelében indult. Itt jelentek meg az első szűzfoglaló telepesek, itt alakultak ki foltokban az első tanyák, kistelepülések. A vizek lassú, szakaszos apadása következtében történő iszap leülepedés nyomán képződő lépcsőzetes pallagokon indult a földművelő, állattartó gazdálkodás. A források, patakok, fennsíkok mai napig viselik több évezredes neveiket. A víz apadása nyomán a múló évszázadok alatt, alább-alább költöztek, magukkal vitték a kezdeti településük nevét, mígnem a völgyekben, síkságokon végleg kialakult a mai település összkép. Nem makogók éltek itt, hanem érzelmileg gazdag, szoros közösségi életet élő, munkálkodó – gondolataikat őseik által beszélt, tőlük megörökölt nyelvükön megosztó – emberek. A csúcsoktól lefelé, a folyók torkolatáig kialakuló megnevezések a bizonyítékai az itt élők több évezredes történelmének. E neveket kellene kutatni, elemezni, nem a makogó hazugságot szajkózni.
De mást mond a néprajz, népköltészet és a nyelv is. Aki csak makog, annak értelme silány – ily állapotában tanulásra, alkotásra képtelen. Ha a műveletlen magyar törzsek csak makogtak, mégis honnan a legeldugottabb magyar tájakon is a gyönyörűséges varrottas, kötött, csipkézett, szőtt minták tömkelege? Honnan a faragott-festett fakészítményei és sajátos építő művészete? Honnan az anyaságot jelképező tulipán díszelem –, amely gazdagítja varrottasaik és kelengyés ládáik színes rajzolatait –, ha itt még a későbbi évszázadokban sem termesztették e virágot? Akkor e jelképnek minősülő díszítőelemeket a „makogók” hozták magukkal?
De ez esetben mégis rendelkeztek messzi múltból eredő műveltséggel!
A tulipánrajzolatok bizonyítják, hogy eredetük abból a korból való, amikor a Földet a Vízözön előtti páraburok védte, mindenhol egyenlő hőmérséklet uralkodott, és e virág a többivel együtt, mindenhol virult az ősnyelvűek életterében. A virág alakjának pontos megfigyelése nyomán kialakult értelmes következtetés nyomán vált a nőiséget szemléltető alapmintává hosszú évezredekkel ezelőtt.
Aki makog, az nem beszél rímekben, nem énekel. Évezredekbe telik nyelve feltöltése a hiányzó kifejezésekkel, dallamvilágának kialakulása. Rímek tekintetében utolérhetetlen gazdagságú népköltészete nem jöhetett létre makogásból. A rímek a bőséges szókinccsel rendelkező nyelv hímes mintái, amelyek mindig a helyükre kérik magukat a költészet szövegszövevényében.
A népdalokat, népmeséket nem rendelésre írják. A népköltészet hosszú évezredek alatt gazdagodóan bővülő kincstár. A népdal-, népmesekincs egy nép szépségekkel telített, dúsított érzelemösszességének túlcsorduló folyamai által üdítően nedűsített, sarjadó virágözöne.
Akkadómikus urak, akkor a maradék nyolcszáz-kilencszáz év alatt gyűlt össze az a 200 ezer népdal és a leggazdagabb népmesetár?
A makogók hogyan táltosodtak meg, és képeztek néhány száz év alatt oly gazdag szókincset, hogy nyelvükben csak a mozgás, vagy a beszéd, szólás mozzanatainak megjelenítésére külön-külön több mint 10 ezer egyszavas kifejezésük van?
Így hát az akadémikus „tudós” – mivel nem rendelkezik megfelelő, átfogó ismerettel, következtetőképességgel a népköltészet lassan leülepedő folyamatai mozzanatainak tényleges lezajlását illetően –, csak oktalanul vélekedik, vagy tudatosan ferdít írásaiban!
Én az utóbbira gondolok.