Mottó: Az igazság fájó, de valakinek ki kell mondania!
A nyelv, földrajzi nevek, és a kezdeti földrajzi állapot meghatározók a megítélésre – vajon a történész által erőltetett események megtörténtek, megtörténhettek, vagy csak valótlan, szép mesés történetépítés.
Napóleon:”Ami megtörtént, azon Isten sem tud változtatni, csak a történészek.”
———-
Az Özönvíz utáni második században jelentek meg Európában a teremtés ősnyelvét beszélő Jáfet törzs első székes-telepes családjai. Ősatyjuk úgy nevelte, képezte őket, hogy bármilyen meglepő helyzet állna elő, felkészültek legyenek a megoldásra. Mindannyian értettek a földműveléshez, növénytermesztéshez, állattenyésztéshez, de volt köztük fémműves, szerszámkészítő, fafaragó, bőrműves, takács, szűrszabó, edénykészítő agyagműves. Mindenhez érteniük kellett, ezermester képzésű nép volt. A Körpát karéjon – akkor még tengerpart – a mai Moldva, Szeret, Prut környékén, Havasalföld lejtőin az Isterig, Dunáig ütötték le a sátorcöveket. Akik az Özönvíz után a második században jöttek, még ritkás növényzettel találkoztak, fiatal erdők voltak. A medencében víz volt az úr, így a peremeken telepedtek le, a parton, rétek, mezők, források, erek, patakok melletti tisztásokon vertek tanyát. Minden forrásnak, érnek, pataknak ők adtak nevet a fő jellemzők szerint. Azok a nevek ma is élnek. Moldva, Szeret, Békás, Duneszter (Dnyeszter), Iszter, Vargyas, Küküllő, Maros, Olt, Tisza, Szamosok, Aranyos, Körösök stb. Továbbá: Arges, Gyalomvíz, Poszáda, Iszter, Kalafát, Tölcse stb. Ezeknek ők adtak nevet.
Eltelt kétezer év, a tenger lefolyt a megnyílt Vaskapun, és lassan követve az apadást, belakták a medencét. Minden helységnek ők adtak nevet Bécstől Budáig, Fehérvárig, s onnan Tölcséig, a tengerig.
A történészek, nyelvészek egymást lökdösve, versenyezve írják, hogy a helységeknek tót, rác, bunyevác, német stb. nyelven adtak nevet. Mindegy, csak magyar ne legyen.
Később a Vashegy leomló sziklái kaput nyitottak – Vaskapu –, és a víz lecsapolódása után a felszáradó medencét választották letelepedési helyként, s lassan egészen belakták a szűzfoglalók. Az apadó vizek nyomán a tengerpart távolodott a csúcsoktól, és a medencét körülölelő Kárpátok magas hegyvonulata lett a pátoló, természetes védőhatár. Mögötte levő védett medencében virágzott fel az első európai önellátó földművelő ország.
E nép rabonbáni, lófői vezetéssel, békés földművelőként, közbirtok-kaláka társadalmi rendben élt, egyakaratú, teljes egyenlőség elvén, a javak egymás közti szükség szerinti elosztása alapján. Nem volt köztük elesett család, mert egymást segítő kaláka rendszerben éltek, dolgoztak. A közbirtok-kaláka rendiség, egymásra figyelés, segítés, még csak esélyt, okot sem adott elesettségre, elszegényedésre, bűnözésre. Mindenki rendelkezett saját tanyával, kisgazdasággal, de a mezőt, legelőt, erdőt közösen bírták, a nyilakra osztott szántót, kaszálót kalákában művelték, s mindenki szükséglete szerint kapott a közösen termelt javakból. Mivel nem volt magánbirtok, így nem voltak birtokféltő, birtoktömörítő rokonházasságok.
A felmerülő visszásságokat a lófők, s végső soron a rabonbán igazították helyre.
A történészek a székelyeket innen meg onnan származtatják, szolganépként keringetik, költöztetik erről túlra. Találgatják, ki adott nevet nekik, honnan is jöttek ide, miféle fajzat? Keverik hunokkal, törökökkel, besenyőkkel stb. Ahány történész, annyiféle okoskodás. Szegény Kőrösi Csoma Sándor a székelyek európai őstelepéről, őshazájából vándorolt – történelmi tévtanok által félrevezetve – olyan helyekre, ahol soha sem jártak ősei.
A valóság: a székelyek Mezopotámiából jöttek egyenesen ide a Kárpátok mellé, és soha nem mentek innen sehová. Jáfet utódok közül egyedül ez a székes életvitelű, tiszta szittya, szkíta – senkivel nem keveredő – nép őrizte meg a Kárpátok által védett medencében a teremtés eredeti ősnyelvét érintetlenül, akár „egy terméskő, melyen az idők viharai karcolást sem ejtettek.” A nyelv megőrzése legerőteljesebb bizonyíték a keveredés mentes elszigeteltségükre.
E nép őrizte évezredeken át, ősatyjuk által ösztönzött, beléjük nevelt, Özönvíz előtti közbirtok-kaláka rendi életvitelt. Őrizték e neveltetés nyomán sziklaszilárd hagyományaikat, ősmeséiket, regéiket, népdalaikat, szőttes, varrottas, faragott rajzmintáikat.
Isten kegyelméből, magas hegyektől, sűrű erdőktől körülölelt, természetes védettségben kaptak esélyt az Özönvíz előtti ősiségi társadalmi rend s a teremtés ősnyelve megőrzésére. Csak teremtői, isteni védelemben maradhatott fenn a teremtés ősnyelve érintetlen tisztaságában!
És fennmaradt, mert e nyelv nem veszhet ki!
E nép soha nem tette lábát mások földjére, nem zaklatott senkit, végezte saját dolgát, így természet adta védett, hegyektől övezett földjükön őket sem zaklatta senki.
Két idegen nép lépett területükre: római és a hun. Egyik sem nyúlt bele társadalmi rendjükbe, beszélt nyelvüket sem befolyásolta, s egyikkel sem keveredtek. Róma a helyőrségeivel, úgymond vállalta védelmüket, de ezért adót kért tőlük. A hunok is sarcot szedtek, élelmezni kellett a hadat ittlétük alatt. Végül mindkét nép – a székely rendiségben nyomot alig hagyva – kilépett a Kárpát-medencéből végképp. Talán a hunoknak volt némi regényes hatása reájuk, de a hunoktól származás, eredés, költött vágyálom, történészi mese.
A medencében nem volt idegen népekkel keveredés! Erre legerősebb bizonyíték: eredeti nyelvi vázszerkezetben, karcolás nélkül megőrzött teremtési ősnyelv. Székelyek közé, az ő soraikba senki idegen nép nem léphetett be.
Innen a szólás: Székelynek születni kell!
Csak beházasodás, vagy teljes azonosulás révén.
Ilyen teljes azonosulásra egyetlen ismert példa van!
Az erdővidéki Olaszteleken (Colonia Italica) ahol a római korban letelepült közösség vált teljesen székellyé. Valószínű, az itt lévő Vécer-tetőn álló római helyőrségi castrumhoz tartozók családtagjai, a római had kivonulása után itt maradtak, s teljesen azonosulva beágyazódtak a székely társadalomba.
Három ősi családnév ismert: Márkó, Fábián, Kolumbán.
Gyökeres változás
Évezred múltán Kárpát-medencébe érkezett Árpád fejedelem csapatával. Sebestyén Gyula: Az Árpádok története című könyvében írja, hogy besenyők által űzött, kifosztott népként lépték át a Kárpátok vonalát, új hazát keresve. Lóháton, a sűrű őserdő fái, bozótjai közt átszivárogva, átsurranva jöttek. A besenyőkkel vívott harcokban odaveszhetett mindenük, semmijük sem maradt. Nem átszellemült tele keblű, dicső, honalapító szándékkal, gondolattal jöttek, ahogyan a történészek egy része kenetteljes átitatású, pátosszal túladagolt tálalásban szövegezi, hanem szétverten, űzötten, tapogatózva, védett, békés helyet keresve, vert hadi népként, elkeseredetten, családjaiktól, javaiktól megfosztottan. A fennkölt, dicső győztes honfoglaló seregről szóló hangzatos történetek, költött mesék részei. Nem tudatos „hazatérés” volt. Az is mese. Sosem lakott itt senkijük.
Nem jöttek társzekerekkel, forradalmian újszerű eke, borona találmánnyal, hatalmas ménessel, csordányi szürke marhával, bivallyal, mangalicával, kendermagossal, pulival, kuvasszal, komondorral stb.
Ugyanis, ezek már itt voltak. Az első magyar nyelvű szűzfoglaló, honalapító székelyek hozták magukkal, az Özönvíz utáni második században! A medence kétezer éve lakott volt, virágzó mezőgazdasággal, érclelőhelyekkel, teljes önellátással, a legmegbízhatóbb gondoskodó közbirtok-kaláka rendi megszervezésben.
De oly költőien szépen hangzik, hogy Árpád fennkölt nemes fejedelmi fenségként, magasztos honalapító gondolatoktól eltelve, méltóságteljesen bevonult, és fogadta az alázatos hódolatokat. Könnyet csal a szemekbe.
Árpád és csapata nem hozott semmit, csak a puszta életét préselte át a fák sűrűjén. A kétezer éve érintetlen, sűrűre nőtt bozótos őserdőn át csak lóháton, vagy gyalog, kényszer szülte vészhelyzetben, besenyők által kifosztva, űzetve, üldözve, vert seregként, menekülőként. A Kárpátok bozótos őserdején nem lehetett átjönni díszlépésben.
Nem gazdálkodó, hanem legeltető, vadász-halászó, kalandozó nép volt. Nem vetni, aratni, veteményezni jöttek Mindent a helyi szűzfoglaló őslakosságtól kaptak meg. Végén úrrá lettek az őslakókon, akik elveszítették hazájuk feletti rendelkezésüket. Tehát voltaképpen Árpádék elfoglalták a területet. Mégiscsak honfoglalás volt, saját részükre.
Egy kis kitérő: A tatár hadvezér, Batu kán, 1241-ben a hódításra komolyan felkészülve, heteken át másfél ezer fejszés rabbal vágatott utat társzekereinek. Gondolom, érthető.
Az őslakó székelyek, megsajnálván a menekülőket, maguk közé fogadták őket, vélt testvériség címén, mivel majdnem hasonló nyelven szóltak. Árpádék látva a jóhiszemű engedékenységet, s hogy nincs szervezett had, vérszemet kaptak, esélyt láttak hatalomra jutáshoz a térség népe fölött. Mert miért ne?!
Innen – az elkövetkező idők keserű csalódásai okán eredt később – a napjainkig élő epés, fanyar székely szólás, amely a valóságra tapint, s az Árpáddal érkezőkre értendő: Székely szarta a magyart, ette volna meg!
Tévedés ne essék, nem akarom összeugratni a székelyt a magyarral! Ugyan miért tenném? Elvégre a mai magyarság – az utólag betelepített jász, kun kivétellel – Bécstől Hargitáig mind az őstelepes székelyek utódai. Árpád, viszonylag kis létszámú csapata, felszívódott a többmilliós őslakók közt.
Azaz, nincs külön vérvonal – ami magyar, az székely, s ami székely, az magyar. A különbség: a székely még ma is inkább ragaszkodik ősi hagyományaihoz.
A fejlemények
Az Árpáddal érkezők nem voltak békés, gürcölő, földalapú mezei termesztő munkához szokva. Kényes, dologtalan, henyélő hadi nép, nem kapáltak, nem kaszáltak, csak ami készen kapható: halászat, vadászat, legeltetés.
A fegyverforgatás volt fő gondjuk, amolyan – Hé, paraszt! – hozzáállással. Ezt bemutatták a sorozatos rablókalandozásaikkal az elkövetkező évszázadban. Mikor kifogytak a jóból, lecsaptak egy kört, feltöltötték a készletet.
Kézai Simon írja a Gesta Hungarorum című művében: „Miután pedig Olaszország néhány tartományát kirablották, öt esztendeig meg sem mozdúltak, végre Bolgárországba menvén Idropoliszig jutának, s midőn látták, hogy nem jön sereg ellenök, Konstantinápolyig menvén, annak fala mellé szállának.” Botond párbaja után: „…azon helyről megindulván egész Görög- és Bolgárországot fosztogatva, azokból aranyat, gyöngyöket, drága köveket, számtalan foglyot és töméntelen barmot rablanak s úgy térnek meg osztán vígan Pannoniába. Ez volt ugyanis az utolsó rablás, mellyet a pogány valláson lévő magyarok … egyszer s másszor illy zsákmánylásokat és veszedelmeket ejtett e világon.”
Ám Árpáddal és csapatával rosszabb is jött!
Megérkezett, minden bajok későbbi fő forrása, az önző magántulajdon uralta életfelfogás, életelv.
Megérkezett az addig nem létező, kiváltságos fejedelmi fényűzés, cifrálkodó életmód, melldöngető úri gőg, a rang-rendi társadalmi tagozódás, a föld emberét szolgává tevő hajlam: – Hé, paraszt!
Megérkezett az elnyomó államhatalom, a nép hátán élősködő teljes ingyenélő eszközrendszerével.
Megérkezett a szolgai kényszer, a semmittevőket – kényes, fényes úri réteget, dologtalan kengyelfutó szolganépet, fegyvereseket – eltartani kötelezettség! Ugyanis, a kétkezi termesztő, termelő munka után éltek.
Megérkezett az adót sápoló, szipolyozó államhatalom!
Megszűnt az addigi természetes, megszokott, több évezredes, teljes anyagi, rendi egyenlőség, melyben a rabonbán, s a lófő sem volt gazdagabb az átlagszékelynél.
Az Árpáddal érkezők hadi élethez szokott, kétkezi munkát megvető, leértékelő, nyers, könnyelmű nép volt. Harcokban, ősi nyelven: loptákban könnyen szerezhető javak, cifra, fényes, úrhatnám, katonai, kalandozó életvitelű, sarcszedő viselkedésmód jellemezte. Ha kifogytak tartalékaik, indítottak egy kalandos, fegyveres portyát Európa különböző területeire, délre, nyugatra, amint a fent idézett Kézai Simon leírásában olvasható. Vállaltak zsoldban bérháborút is, szabadrablás fejében, ami szintén nem vet jó fényt rájuk. Rettegtek jelenlétüktől, nyilaiktól egész Európában!
Jó tudni, hogy akiktől rettegni kell, azt soha többé nem szeretik meg! Ezért utálták, és ezért nem szeretik az európai népek mind a mai napig a magyarokat!
Következmények
A kezdet mindenben meghatározó! Ettől kezdődően ők lettek Kárpát-medence fényes-kényes új urai, és az addigi Kárpát-medencei békés életnek vége lett.
A kalandozások következménye volt az európai uralkodók összefogása a magyarok kiirtására. Nem ok nélküli volt a szervezkedés, ráuntak a rablásokra. Az ütközetre talán Pozsonynál került sor, ahol az őslakó székelyek álltak az első vonalban, hiszen kényszerhelyzetben –, amibe az Árpáddal jött kalandozók miatt kerültek – védeniük kellett földjüket, hazájukat. Nem szolganépként álltak az első sorba, ahogyan a történészek állítják, hanem a honukat, családjaik jövőjét védve! A csatát végül a Kárpát-medencei had nyerte meg. A honvédő had számbeli többségét székelyek alkották! Ami értékelendő – Árpád és csapata kitartott a harcban az őslakók mellett.
A székely rabonbánt már a fejedelmi korban kiszorították országot vezető, népbíró tisztségéből, végül kénytelen volt elhagyni pilisi székhelyét, és a távoli Erdélybe, a Kárpátok karéja alá vonult, Budvár dombtetőn levő várba. Köréje telepedett minden olyan család, aki megmaradt székelynek, nem adta fel több évezredes közbirtok-kaláka életrendjét, életfelfogását. Így alakultak meg különböző jellemzők szerinti név alatt: Udvarhely (előbb tán Budvárhely), Maros, Csík, Gyergyó, Sepsi, Kézdi, Orbai székek.
A fejedelmi cifrálkodás, később a királyi fényes udvar fenntartása, szereplési vágy miatt, az ország új urai beengedtek bárkit, aki hűbéresként szolgálni kívánta őket, s azért is, hogy híre menjen fejedelmi, királyi udvartartásuk pompájának. A korona címén kezet tettek az egész ország földbirtokaira. Szövetkeztek bármely fajzattal: zsidóval, szaracénnal, némettel, bárkivel, akikben hasznot reméltek, aki telítette birtoklási vágyaikat. Csak az üzlet hozzon: pénzt, paripát, s fegyvert, hatalmuk fenntartására! Megindult a keveredés mindenféle mismás néppel.
Az eredmény? Ami két évezred alatt nem történt a Kárpát-medencében az ősnyelv ajkú néppel, nem lévén testvérharc – alig több mint egy évszázad múlva, István király alatt – hatalmi érdekektől megszaggatottan, zsoldba fogadott német bérgyilkos haddal karöltve, „hazafiasan” dalolva ölték, gyilkolták egymást a pártoskodó magyarok.
Ez megy mind a mai napig!
Aztán századok múltán még jött a székelyekre több pofoncsapás sorozatban.
A nagyravágyó, kalandor II. Endre király, felesége fajzatainak tanácsára német lovagokat hozott, hogy megerősítse a déli határt. Mintha azt a székelyekkel nem lehetett volna megoldani.
Elkobozta a székelyektől Barcaság, Fogaras, Szeben vidékét, a legjobb termőföldeket Királyfölddé nyilvánítva, majd odatelepítette a német lovagokat. Ám azok külön országot akartak maguknak. Újra háborúzni kellett, kiverni őket Erdélyből. Helyükbe a szászokat hozta be. Rögeszméje volt a felesége fajtáinak székelyekre rátelepítése. Felvidéken is ezt tette.
Később János Zsigmond, gyötörte őket, majd a székely szabadságjogokra adott szavát megszegő Báthory Zsigmond fejedelem, Bocskaival gyilkoltatta, csonkíttatta, ígéretét számon kérő székelyeket a véres farsangon, oly becstelen kegyetlenül, hogy a krónikás megjegyzi: „…még a pogány se tette volna ezt.”
Mindhárom fejedelmi família levizsgázott embertelenségből. A sorstól meg is kapták a választ.
A szűzfoglaló őslakos szittya székelyek úgy jártak az Árpáddal érkezőkkel, mint Budavár őrsége a janicsárokkal, vagy Trója népe a díszes falóval. Végül kárukká vált befogadó jóhiszeműségük.
Nem kell máshol keresni, az állandóan fennálló gyilkos, gyűlölködő pártoskodás okait, gyökereit.
Nem kell keresni az okokat – miért nem jött senki segíteni a tatár, török vészhelyzetek idején.
Nem kell keresni máshol Trianon következményeit sem!
A történészek, a történelem Ágnes asszonyai mossák a lepedőt. Rengeteg csúsztatás, mellébeszélés van a szalagon. Illő volna végre egyenes, tiszta történelmet írni, vállalni őszintén a hibákat is, utána lehet követelni az igazságos jóvátételt.