Az akadémiai nyelvészet sokszor csak azért nyúl bele a helyesírási szabályösszességbe, hogy ne vádolják tétlenséggel. Kutatnak, vizslatnak fenemód, nem ülnek a babérjaikon, nem bizony.
Ahogy Hofi mondta: Az ember, ha nem figyel oda, má’ mindjá’ dolgozik.
Bizony őkelmék csak jó döntéseket hozhatnak. Ez eredő eredetük eredőjének eredetéből, azaz valós lételemükből adódik.
Ne tévedjünk a megítélésben: ők a világ sosem tévedő rétegének sarjai. A finnugrász elmélet bevezetése óta még soha egyetlen egyszer sem kellett elnézést kérniük. Mert ők soha nem tévedhetnek!
Kivéve, ha igen.
De szerencsére sosem szoktak ezért elnézést kérni, mert a tekintélyelvű magasabbrendűség, s a mindentudás gőgje ezt nem engedi meg.
Aztán egy bizonyos idő elteltével – évek múltán – változtatnak, de megmagyarázzák, hogy az előző is jó volt.
Jó volt! Érthető?
Mert elvben olyan nem eshet meg, hogy az akadémiai nyelvészet rosszul döntött volna valaha is! Az utóbbi száz évben semmiként.
Jó volt az a szabály, csak elhunyt. Kegyelettel meghajolunk emléke előtt, és alkotójának emléke előtt is. Ám most, ettől kezdődően így kell, ameddig ez is leáldozik.
Mint a divat. Ma gallérosan zárt nyakkal, holnaptól dekoltázs köldök fölött két ujjal.
A helyesírásban meg kell őriznünk a szigorúságot, különben elfajulnak a dolgok! A helyesírásban vannak szigorú szabályok és vannak a szigorú szabályok alóli még szigorúbb kivételek.
A lényeg az, hogy táncoltatják a tanárokat és a tanulókat. Áll a bál.
És élvezik, mert megtehetik.
Akár a világpolitika szemétdombjának csúcsán kotló háttérhatalmi, csontra aszott vénséges vén mikulások, akik élvezik, ha a pénz vezetőszárával az egész világot táncoltatják. Áll a bál ott is!
Néha úgy néz ki ez is, mint a Hofi klasszikus:
Van sapkája, vagy nincs sapkája.
Ha az akadémiai nyelvészet úgy gondolja: akkor ma az a menő, hogy sapka kell, aztán ütnek egyet a hasukra, fordul a divat, és úgy döntenek, hogy nem kell sapka.
Annyit változtattak már, hogy személy szerint néha egyszerűen nem érdekel a véleményük. Épp ahogy szóeredeztetésük sem.
Az egyáltalán nem.
Volt az észszerű, aztán lett ésszerű, ma már nem ésszerű az észszerű, mivel az észszerű lett az észszerű.
Olyan. Mint a tehénpásztorból lett vezető elvtárs korszakalkotó észrevétele:
Kedves elvtársak, vannak itt köztünk olyan elvtársak, akik nem is igazi elvtársak…, elvtársak!
Jó, nem?
Régen a vessző az értelmezés megkönnyítése végett fontos volt. Gondoljunk csak János esztergomi érsek levelére!
Ma már azt mondják: túl sok a vessző, tele van vesszőzve a szöveg. Hát mi van itt, inkvizíció? Nem élünk a nyilvános megvesszőzések idején!
Le a vesszővel!
Ma az és, s, meg, vagy elé nem teszünk, tehát aki régen úgy tanulta, az ma már helytelenül ír, ha veszőket alkalmaz.
A szabál az szabál!
Az jutott eszembe – lehet, hogy a vessző is sapka. Vagy a nem elvtárs elvtárs, vagy a nem ésszerű észszerű. Holnaptól – ki tudja – már az is szabáltalan, hogy vagyunk, és e nyelvet beszéljük.
Na, de ez csak vicc.
Aztán a kabaré folytatódik: ha sapka nem lesz jó, akkor jön a füstszűrős vagy nem füstszűrős.
De azért ott legyen a sapka is! Mert sosem tudni, változhat a szabál!