A beszélt nyelv olyan elem, amelybe nem tudtak belenyúlni önző, mocskos kezek. Még a nyelvújítás sem tudta tönkretenni, bár rontott rajta. Ez a megőrzött ősnyelv egy csoda. Csak egy állandó lakhelyet megőrző, földművelő, ősi berendezkedéséhez ragaszkodó nép ajkán maradhatott fenn.
Ma összevissza hazudoznak a székelység , magyarság eredtéről. Minél távolabb viszik a Kárpát medencétől, Ázsiában kapirgálják a jurták melletti tűzhelyek hamvai közt.
A SZÉKita, SZÉKely szavakban benne van, hogy letelepedett, SZÉKes életet éltek, SZÉKhelyük volt, térségeiket SZÉKnek nevezték, nevüket saját nyelvükön önmaguk adták legjellemzőbb tulajdonságukat jelölve. A SZÉKita nevet SZKíta alakra rövidítve inkább a rajtuk kívülálló, hanghiányos nyelveken beszélők használták.
A mai történészek mindenhol keresik a név eredetét, csak épp e nép saját nyelvében nem. Aki Ázsiába keresi a székita, szkíta, székelő, székely-magyar nép eredetét, nevét, az a hazudozók malmára hajtja a vizet.
Az ősnyelvet megőrző nép SINEÁRról (s > z, n > m, ZIME-ár, ZIME = MEZŐ, ÁR = víz), az éltető vizek MEZEjéről, MEZŐvízről, MEZOpotámiából (mezo = mező, pot = víz), az emberek ZÖMÉnek központi telephelyéről indult Jóropa földjére, és a Kárpátok karéján – később ölében – talált védett helyet, és itt SZÉKes életet élve őrizte meg évezredeken át az ősi nyelvet.