Minden embernek esélye van az életben átélt keserű kudarcai, lélekemelő sikerei sodrában érlelődni, így – mint bárki másnak – nekem is megadatott e lehetőség. Az élet képletes visszapillantó tükrében letisztulnak az események mozzanatai, ezek nyomán tisztul az előrelátás, rugalmasabb lesz a következtetőképesség, könnyebbé válik a dolgok megítélése, bölcsebbé lesz az ember. Úgy érzem, kinőttem gyerekkori, ifjúkori hibáimat. Alaptermészetemmé vált a mély igazságérzet, és ebből eredő, hogy utálom a hazudozást.
Egyebek mellett a történelmi és a nyelvészeti szóeredeztető írásokban lévő hazudozásokat, mellébeszéléseket is.
A történészek jelentős része az ókorban is gazdáját hősként feltüntetve, dicsőítve, annak kedvére hazudott. Érthető, hiszen ura asztalánál hízott. A mai történész által felhasználható ősi kútforrás tehát nem teljesen megbízható.
Csak a független, kívülálló krónikás beszélt, írt igazat.
Az utóbbi kétszáz évben alig lelni hiteles, valós tényeket rögzítő történelmi leírást. Majdnem minden történész simlisen hazudja saját nemzete történelmét, s kora uralkodó politikai tényezőinek kedvére, parancsára ír.
Tisztelet a kevés kivételnek.
Némely történész saját maga tette hiteltelenné életművét. Például Bartha Antal: A IX – X. századi Magyar Társadalom c. könyve 122. oldalán (1973) ezt írja: „A magyar hordák megtelepedése ezen az akkor igen ritka népességű, mondhatni teljesen üres területen.” (Kárpát-medence).
Ennek a „teljesen üres területen” állításnak a Kárpát medencei – magyar nyelvszerkezeti vázra, gyökökre, hangcsoportokra épülő – több évezredes ősiségű földrajzi nevek teljesen ellentmondanak!
A Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke, Glatz Ferenc: A magyarok krónikája című életművében írta: „Ezek a primitív hordák, akiknél a gyermek és nőgyilkosság régi tradíció… görbe lábú gyilkosok, primitív hordák, nyelvük nem lévén csak makognak, s a sokkal műveltebb szláv törzsek szavait lopták el… „
A Magyar Tudományos Akadémia véleménye szerint a hódító rómaiak itt a Kárpát-medencében jóformán teljesen üres területet találtak, élő léleknek nyomát alig lelték. Majd ezer év után is csak vajszívű, békés szlávok lézengtek itt, akik tárt karokkal fogadták a medencébe betörő magyar hordát. Na, és „megtanították beszélni” az addig csak makogókat.
Azonban az évezredek alatt itt élők által adott földrajzi nevek: hegyek, völgyek, patakok, folyók, helységek nevei homlokegyenest ellenkezőt mondanak. De a néprajz, népköltészet és a nyelv is. Mert aki csak makog, annak értelme silány, tanulásra, alkotásra képtelen, és mégis, honnan a legszebb varrottas, kötött, csipkézett, szőtt minták tömkelege? Aki makog, az nem énekel, honnan mégis az a 200 ezer népdal és a leggazdagabb népmesetár? Honnan az elképesztően gazdag szókincs, csak a mozgás fogalmára több mint 10 ezer, vagy a beszéd, szólásra közel 10 ezer egyszavas kifejezés?
Akkor a „tudós” – valós állapotokat nem ismerően – oktalanul vélekedő, vagy tudatosan ferdítő? Én az utóbbira gondolok.
Hogyan adhatnék hitelt az ilyen történészek többi leírásainak, ha a fent idézett állításaik hamisak?
Egyedül a beszélt nyelv mond igazat. Azt nem hamisították az emberi történelem évezredein át. A többit mindent. Az irodalmi nyelvet is. A mai közéleti nyelv, a mindennapok közhasználati nyelve, már a felkavart mocsár, pocsolya képét nyújtja.
A beszélt nyelv az egyedüli hiteles tanúja a történelemnek. A tájszavakban mély igazság rejlik. Egy igazi, őszinte ember nem neveti, nem röhögi ki a különböző tájak sajátos szerkezetű, kiejtésű szavait. Inkább elgondolkodik: mit is mond az a szó? Az ősi kifejezéseket őrző tájnyelvek, azok ma is élő szavai hordozzák a hamisítatlan valóságot!
Amióta a hangok, gyökök, hangcsoportok elemzéseibe belemélyedve felleltem, megismertem a nyelv alapvető titkait, mindent átszűrök rajta.
Persze, ehhez meg kell ismerni az állandó állagú, évezredek óta változatlan gyökök, hangcsoportok értelmét, mondandóját, lévén mindegyiknek legkevesebb három értelmi irányultsága.
Mivel a Földön, a földrajzi helyek: hegyek, völgyek, folyók, tavak mindenhol az ősnyelven kaptak nevet, azok a nevek, megnevezések ezek alapvető jellemzőit rejtik. Jelen van az ősi kép e nevekben, mivel az eseményeket átélő emberek az érzékeiket érő hatás képe, illata, íze, hangja, érintése nyomán, alapján alkottak neveket.
Minden ősi földrajzi megnevezés a teremtés ősnyelvén adatott, még az Özönvíz utáni 350 évi egynyelvűség idején. Ekkor kapott nevet az északi félteke nagy kATLANszerű, több mérföld mélységű GOLjai, üregei Felé tartó vízáramlat (Golf), később a feltelt nagy kATLANok özöne (Atlanti óceán), annak SÁRGÁSZÖLD (Sargasso) tengere, a még csak BEL TÓ (Balti) tenger, a fehér, hALvány hófödte atmÁSZKÁló sáv (Alaszka) és sok más.
A nyelvből tudjuk meg, hogy kezdetben csak az északi féltekén volt élet, ekkor tudatosodott az északi hideg, zord, mord, nord és a déli meleg fogalom. Csak jóval később ismerték meg, hogy a távoli dél épp oly zord, mord, nord, mint az északi.
Az összes földrészeken létező, magyar nyelven jól érthető földrajzi megnevezések nem azt jelentik, hogy ott valaha magyar uralom volt, csak azt, hogy az akkor még egyetlen nyelv, az ősnyelv volt az uralkodó nyelv, a névadók nyelve, amely a mai magyar nyelvvel azonos.
Az újabb kori földrajzi nevek is ősnyelvi gyökökre épülnek, mivel egyetlen nyelvnek sincsen más szóalkotó eleme, csak az ősnyelvből megörökölt gyökök, hangcsoportok!