Kolumbán Sándor – Kovács László
FELTÁMADÁS
SZERESD E FÖLDET
Történelmi zenés dráma két részben: a múltról, a jelen és a jövő párhuzamainak árnyaival
Szereplők:
Béla, magyar király
Laszkarisz Mária, Béla felesége, királyné
Bátor, magyar legény
Csenge, magyar leány
Zsombor, magyar legény
Csilla, magyar leány
Tomaj Dénes, nádor
Báncza István, királyi kancellár
Ugron érsek, hadvezér
Krónikás
Hírmondó
Udvari bolond
Dalnokok
Öreg bölcs
Köttöny, kun király
Tarján, Köttöny fia
Renegát főúr
Juliánusz, keleti magyarokat felkutató barát
Frigyes osztrák herceg
Batu kán
Szubutáj, Batu hadvezére
Tatár nagykán
Végzet hangja
Esztergomi nők
Lovag
Úrhölgy
Tanácsosok
Eszter, esztergomi lány
Tatár követek
Futárok
Lányok
Legények
Renegátok
Koronázó érsek
Papok
Udvari nép, magyar vitézek, kunok, rab-túlélő magyarok, tatárok
————————-
Az események sorrendje:
Kezdés előtt – A messzi múlt – távoli jövő
- rész ZAVAROS ÉVEK
Koronázás
Országlás kezdete – fellelhetők a mai párhuzamok:
Biztató kezdet, bár nem mentes a belső viszályoktól – napjaink
A mongol vész jelei – a mai migráció előrevetítve
Frigyes udvara, renegátok áskálódásai – mai párhuzam)
A Nyugat, azaz Európa közönye, rosszindulata
Belső viszályok, tatár követek, kunok – véres kimenetel
Julián visszatérése
Kilátástalanság és bátorítás a vész bekövetkezte előtt
—
2. rész PUSZTULÁS – FELTÁMADÁS
A csata – bukás
Alföldi kép – nyomor és remény
Tatár tábor – esztergomi nők – renegátok
Keserv, borús jövőkép, Frigyes gazsága
Klisszai kép, számkivetettség – királylányok halála – Margit születése
A nép a nyomor mélyén – nincs reményfeladás
Mit teszel, ha újra kapsz egy esélyt?
Feltámadás – eltakarodik a tatár – hálaadás – hazahívogató
Remény – kunok visszatérése
Újraindul az élet – szerelem – jókedv
A királyi intézmény helyreáll
Béla és Mária örömdala
Nézz fel az égre
Itt tenni kell!
Jöjj vissza…!
Felragyog a fény
Szabadság
Az átok vége
Feltámadás – Befejező dal
———————————–
Kezdés előtt
Bevezető dal – Messzi múltban
Dalnokok:
Messzi múltban volt egy ország,
Öreg Földünk köldökén,
Áldás, gyümölcs bőségben volt,
Tiszta víz és tiszta lég.
Körül minden jóság, hűség,
Boldog béke áradott.
Minden ember egyenlőként…
Ilyen volt a messzi ősi múlt.
Aztán jött a poklok pokla,
Felégetve mind mi szép,
Odalett a boldog ország,
Szétpattant, mint buborék.
Sárba hullva minden érték,
Odavesző életek.
Pusztává tett boldog ország…
Aranykornak gyászos vége lett.
Ígéret van, lesz egy ország,
Öreg Földünk körkörén,
Bő termést, gyümölcsöt ígér,
Boldogan él minden lény.
Körülölel béke, jóság
A sok áldás nőttön-nő,
Minden fájdalom elmúlik…
Ilyen lesz a távoli boldog jövő.
- rész ZAVAROS ÉVEK
Béláról Prózában háttérzenével, vagy dal formában.
Krónikás:
Béla királyról szólok:
Táltosnak mondák, születvén hat ujjal,
Sokat vártak tőle, és ezt ő is tudta.
Átkos sorsot sugallt különleges volta,
Jövendőt kutatván, ennek terhe nyomta.
Anyjának vesztét, a halálát látá.
Sötét átok képét szívében hurcolá,
Ez vala nékie komorsága oka,
Szürke árny követé mindennapjaiba’.
Úgy érzé, talán rövid lesz a léte,
Nyomasztá szívét terve sürgőssége,
Szebb jövőre vágya átkos múlt mián,
Országa érdekét minden előtt tartván. próza vége
Székesfehérvár
Koronázás
A dal elhangzása alatt illeszti az érsek Béla fejére a koronát.
Kívül tömeg, harsona
Kórus: Dicsőség légyen a magas egekben!
Dicsőség légyen a magas egekben!
Áldassék Isten örök időkön át!
Trónjára léphet ma, koronás királyunk,
Magasra emelve a jogarát!
Törvényt ül ő, a rossz fölött ítélvén.
Jutalmát nyerve, ki jó, az sose fél.
Learathatjuk a küzdelmünk gyümölcsét,
Felettünk tiszta, derült lesz az ég!
refr.:
Elhozza ő nékünk végre azt a kort,
Felvirrad a fény és kitárul a tér!
Derűsen, vidáman hasad fel a hajnal,
Felkél a mi napunk és magasra tör!
Koronázás alatt-után
Kórus: Új uralom…
Új uralom jön e földre,
Reményt ültet minden szívbe,
Ímé, itt a megkoronázott király! /kürt, dob
Jólétet hoz, ím, e földnek,
Áldást kínál hű népének,
Ímé, itt a megkoronázott király! /kürt, dob
Ő az, ki más mintát szab majd a létnek,
Új irányt mutat a közrendi térben,
Övé itt minden hatalom.
Koronázás alatt-után
Üdvrivalgás: Béla a király!
Éljen a király! / harsonahang
Béla a király! / harsonahang
Kórus:
Béla a király, óvjad Isten őt!
Tedd bölccsé a szívét, adj neki erőt,
Hallgassa meg a népe szavát.
Igazságos legyen minden ítélete,
Áldott, mit népe javára tesz.
Béla a király, vezéreljed őt!
Országát építve járjon ő elől,
Keresse mindig népe hasznát.
Erős várfok álljon kinn a végeken,
Így minden tette javunkra lesz.
Béla a király, segítsd Isten őt!
Bátorsággal járjon hadai előtt.
Országát tudja védelmezni.
Ne vehessen erőt rajta ellenség,
Így minden mit tesz javunkra lesz.
Üdvrivalgás:
– Óvd Istenünk, óvd a királyt!
– Áldás kísérje útjain.
– Örökké éljen a király! / harsonahang
Béla: próza
Csodálatos, gazdag országot
Kaptam örökül,
Csak épp rendet kell benne raknom
Nagyobb áldozatok nélkül.
Hogyan tovább? próza vége
Biztató
Az ünneplő tömegből előlépnek
Öreg bölcs, s két fiatal: Bátor és Csenge
Szeresd e földet (1.)
Öreg bölcs: hangsúlyosan
Nézz fel a fénylő csillagok közé,
Fiastyúkon túli végtelen felé.
Bölcsességet kérjél élő Istenedtől,
Adj hálát nékie, hogy bírod nagy kegyét.
Csenge:
Napfénye csillan havas bérceken,
Sűrű erdők fái dombon és hegyen.
Értékeit rejti földje méhe mélyén,
Források törnek fel a szurdokvölgyeken.
Bátor:
Hegyi szél borzol át a fenyvesen,
Kismadár dalol a réti fűzeken,
Hullámzik a rónán arany búzatenger,
Aratók dala cseng a munkás réteken.
Öreg bölcs:
refr. 1.:
Szeresd e földet, e népet, országot,
Minden jóval ellát, csak bölcsen birtokold.
Vigyázva tedd meg hát minden lépted rajta,
S hogy milyen nyomot hagytál – néha nézzél vissza.
Béla: alázattal
Istenem, Uram, óh Mindenhatóm,
Övezzél fel engem, erősítsd karom!
Légy vezérem, Uram gyámolítsál engem,
Adj erőt számomra a hosszú utamon.
Öreg bölcs, Csenge, Bátor:
refr. 2.:
Szeresd e földet, ez édes otthonod,
Minden jóval ellát, ha híven gondozod.
Vigyázva tedd meg hát minden lépted rajta,
S hogy milyen nyomot hagytál – néha nézzél vissza.
A koronázó ünnepnek vége. Az udvar elvonul
Béla országlásának kezdete
Próza következik – háttérzene, amelyre munkát szemléltető koreográfia építhető
Krónikás: próza
S Béla király tevé dolgát,
Kormányozta országát.
Igyekezett visszavenni,
Amit apja elherdált.
Szerzett ezzel sok-sok ellent,
Acsarkodó haragost.
Pedig a trónt erősíté,
S építé az országot.
Udvari bolond:
Nem tehetett úgy, hogy mindnek tessen!
Egyiknek ez nem jó, másiknak meg amaz.
Ami tegnap jó volt, ma az ellen tüntet,
Mint ökör, bőgésével tölti be a teret.
Ki érti ezt?
Van, ki bőségében nem fér már bőrében,
A másikat a földbe nyomja az iga.
Van ki rossz lépésben elveszíte mindent,
S a királytól várja, hogy enyhüljön a baja.
Ki érti ezt?
Krónikás:
Azért vannak renden élők,
Akik hordják terhüket.
Igyekezvén tenni dolguk,
Tisztességgel rendesen.
Háborgó szemtelenek
Mindig voltak, mindig lesznek.
Előbb-utóbb csendesülnek,
Sorsukkal megbékülnek.
Mit kíván a nép, az istenes köznép
Csak színes életet, jólétet, békét.
Mi más érdekelte volna őket?
Az egyszerű, természetes, békés élet. próza vége
Távolabbról a mező felől Bátor, Csenge, Zsombor, Csilla lassan besétálnak. Gyerekek lejtenek táncot a dalra.
Csenge, Bátor, lány-, legénykórus
Úgy szép a reggel
Csenge:
Úgy szép a reggel, ha kék az ég,
Napfényben fürdik a messzeség,
Csalogány röppen zöld gallyra vígan,
Dallal dicsérve, kitől függ a lét.
Bátor:
Harmattól csillog a kisvirág,
Kelyhe kitárva; szép a világ.
Illatfelhőben méhecske dong fel,
Lenge szellőtől megrezzen az ág.
Csenge, Bátor, Csilla, Zsombor:
Gerlegalamb búg völgyben alant,
Tűz gyúl szívében, párja, ha van.
Pajkos gyermekhang csilingel csengve,
Oly szép az élet, hogyha béke van. (Az utolsó sort elhalkulásig ismételni.)
Krónikás: próza
Vannak, akik a múltat sírják vissza,
Vágynak a színes mulatozásra.
Élt még a vigalomra vágy,
Kell a színes, csillogó világ! próza vége
—
Amíg itt Endre volt király… (Az előtérbe tánclépésben bejön egy lovag és egy úrhölgy.)
Úrhölgy: méltatlankodva
Amíg itt Endre volt király,
Gyönyörű szép volt a világ,
Lovag:
Nyüzsgött a sok fényes lovag,
Lovagi torna volt divat.
Úrhölgy:
Amíg itt Endre volt király,
Fényűzőn szép volt a világ,
Lovag:
Mindennapos volt a muri,
A sok jó udvari buli.
Úrhölgy: lehangoltan
Mióta Béla a király,
Azóta minden oly sivár.
Nincs már a lovagi elit,
Soha nem rendeznek bulit.
Lovag:
Van most egy túl komoly király,
Aki csak terveket csinál,
Rajzoltat, írat és üzen,
Ez most a királyi üzem.
Együtt: kitörő jókedvvel, táncra perdülve
Kellene egy jó kis buli,
Egy fényes udvari muri.
Dőljön bár össze a világ,
Csak legyen mulató világ!
Legyen már végre egy buli,
Egy duhaj jó magyar muri!
Mindegy, hogy utána mi jön,
Jöhetne bár a vízözön! Hej! (Kitáncolnak, a zenekar ismétli az utolsó szakasz dallamát halkan, mialatt az udvari bolond beszól.)
Udvari bolond: próza
Bár én csak egy bolond vagyok,
Néha okosakat mondok.
Halljátok meg duma fiak,
Bizony nem kicsik a gondok!
Azt mondom: kellene tenni
Előbb tán inkább dolgozni,
Mondjuk – nem csak azért fontos,
Hogy legyen miből mulatni.
Jöhet ínség is e földre,
S akkor jó, ha tettél félre,
Ne járj úgy, amint a tücsök,
Nem gyűjtvén semmit a télre.
No, de ez csak egy bolondnak,
Egy ilyen magamfajtának,
Egy született oktondinak,
Elítélendő bolond gondolata. próza vége
———–
Mongol kép
Krónikás: próza
Mi történik a távolban, közelben,
Tőlünk keletre és nyugatra,
Mi fő a nagyhatalmi kobakban,
A messzi Mongóliában? próza vége
————-
A nagy-kán udvara (fő ellenség). A nagy-kán, s az őt körülvevő udvari nép, köztük Batu.
Háttérben hangzik a tatárok dala:
Nincsen a világon hasonló hozzánk,
Nincsen a világon bátrabb nálunk!
Szolgává tesszük a fél világot,
Nagy Mongólia nem titkolt vágyunk!
Ez a cél! Ez a cél!
Omoljon a vér!
Rombolunk, törünk!
Európa, jövünk!
Nagykán: dörgőn, erőteljesen, próza
Világuralomra törünk,
Új világrend jön a Földre.
Európa elárasztása a cél.
Arra megyünk, mert most arra fúj a szél.
Van egy akadály, egy ország, egy nép,
Van egy föld, mely csodás és szép,
Amelyet a Kárpátok kerítése véd.
A Kárpátok minden fája egy-egy oszlop,
S kemény, mint minden magyar, mint a szikla.
Harcias királya, az öreg lovag meghalt,
Fia nem katona, pártosak az urak.
Aki azt a tért uralja, azé Európa!
Ha győzünk, miénk a Nyugat, szabad az út!
Batu megy csatába, ő lesz a hadúr,
Követeket küldünk, kik magyar nyelven szólnak.
Ha nem, döntsön köztünk az íj s a kard! próza vége
Tatárok: Ismétlik a fenti dalt
Nincsen a világon hasonló hozzánk …
A dalrészlet után szín elsötétül, majd a bécsi kép következik.
——————–
Bécsi kép
Krónikás:
S mily vágyak élednek ez okból éppen
Itt a szomszédban, a pocsolyás Bécsben?
Frigyes herceg udvara, Európa politika, a kárörvendő, haszonleső, minden hájjal megkent Frigyes képében, kaján vigyorával. Körülötte gatyás, térdharisnyás udvaroncai.
Frigyes: kajánul próza
Hah! Kémeim hírt hoztak,
Jönnek a tatárok!
Bélára tör most
Egy nagy hadi átok! Hej haj!
Kutyafejűek hozzák rá a nyavalyát.
Ide jön inalva, menteni irháját!
Ölembe menekül, s szabok én feltételt,
Megkeserüléndi a magas uzsorát! /táncra perdül örömében)
Renegát magyarok érkeznek Frigyes elé görnyedt koldulón, Frigyes meglepetten fordul feléjük.
Renegát főúr: hízelegve
Magasságos Frigyes herceg,
Mi Béla országából való
Magyarok vagyunk.
Szolgái leszünk, segítsen rajtunk,
Az ördög anyjával is összefogunk,
Ha azzal Bélának ártunk.
Ami neki a kárára lehet,
Nekünk feneketlen boldogságunk. próza vége
Dalnokok: Figyeld jól meg… (A dal elhangzása közben a renegátok élénk karlejtésekkel, szájmozgással, láthatóan megalázkodva játsszák el, mintha óhajaikat adnák elő Frigyesnek.)
Figyeld jól meg, kint a szélben,
Mint röpül a levegőben,
Élettelen porral együtt
Sok, sok hulladék.
Vagy talán a víz sodrában,
Mely sok gazt hord le magában,
Együtt úszik, kavarog ott
Minden szennyedék.
Van, kik hátszéllel haladnak,
Vitorláik úgy dagadnak,
Nem érdekli, honnan fújhat,
Merre visz a szél.
Kik az árral együtt úsznak,
Mindegy, merre sodortatnak,
A felszínen megmaradni,
Számukra a cél. próza következik
Frigyes: értetlenkedve, bizalmatlanul pislog
Hogy, hogy,… mik, kik,… ti magyarok vagytok? /szélesen elvigyorodik)
Aha, egy postáról látni rajtatok:
Nem vagytok ti igazi magyarok,
Azoknak egyenes a derekuk.
Ti csak beszélitek a nyelvet,
Hatalmas különbség! Az ám.
De mit, mit is akartok? /gúnyosan/
Cukrászdát nyitni Bécsben? /rájuk förmed/
Egy szeg sem jó bennetek!
Kémkedni jöttetek, mi?!
Renegátok: egymás szavába vágva/
– Kegyes Frigyes herceg,
nem vagyunk mi kémek, /hízelegve, széles vigyorral/
csak hazaárulók.
– Szőrén-szálán eladnánk azt a kurva országot,
ha elénk dob jókora koncot.
– Nekünk az a legjobb gazda,
ki a talpát nyalni nyújtja.
– Csak a magunk javát akarjuk,
ha szakszerűen felkészít, uszít,
mint veszett harci kutyák,
a kerítést is leszaggatjuk.
Frigyes: mint, aki egy jó lehetőséget fedez fel, kajánul, elégedetten
Aha! Ügyes. Jó lesz.
De jó, hogy ti vagytok.
S mind ilyen zagyva, hülyén zöldek vagytok.
Veletek fossá hígulnak a magyarok. (felkacag) Ha-ha-ha!
Keressetek még ilyen senkiházi,
Idegenszívű nyomoronc aljadékokat,
Mint amilyenek ti vagytok.
Menjetek vissza, s bomlasszatok,
A sokszínű világról hazudjatok.
Minden jó szándékot meggátoljatok!
A magzatot is gyilkoljátok,
A magyart magvában irtsátok.
Ahol víz van, ott mondjatok szárazat,
Hol száraz, ott szátokból omoljon áradat.
Kavarjátok bele a fiatalokat,
Minél nagyobb zűrt csináljatok!
Mindig zölden, zavarosan,
Hogy már azt se tudják: fiúk-e vagy lányok,
Tán mindkettő, vagy egyik sem.
Istenről – kuss – róla sose szóljatok! Pszt!
Legfeljebb… gyalázzátok! / szélesre tárt karokkal/
Csak a végtelenül boldog Európáról áradozzatok.
Ígérjetek minden jót!
Menjetek, kavarjatok,
Minél mélyebben zavarjatok,
Magyarok helyébe idegent csábítsatok!
A népet bomlasszátok,
Szidjátok a királyotokat, uraitokat.
Szidjátok, mint a bokrot! Ha-ha-ha!
Áruló renegátok,
A leigázóknak hasznos eszközei vagytok! /kacaja visszhangzik/ próza vége
Renegátok el, Frigyes idétlenül táncra perdül, majd el
Dalnokok: a dal folytatása
Refr.:
Jobb a széllel szembemenni,
Nem inogni, nem hajlongni,
Ámbár néha arcodba csap
Egy-egy söpredék.
Jobb az árral szembeúszni,
És a gazzal megharcolni,
Eljutsz így a forráshoz,
Hol kristálytiszta a víz.
A végzet hangja:
Az árulók elveszik méltó jutalmukat!
—————-
Esztergom
Béla országlása
A prózai szöveg elmondása alatt bevonul Béla király, Mária királyné, főemberek, udvari nép, kint tömeg. Halk háttérzeneként a Fekete fellegek bevezető dallama.
Krónikás: eréllyel próza
Meggyűjté a sors Béla minden baját,
De azért a baj előtt meg nem hajtá magát.
Tervét fel nem adá, konokul folytatá,
Másképpen tett mindent, mint atyjától látá.
A korona tekintélyét helyreállította,
Visszavevé a javakat, mit Endre szétszóra,
Szaporítá ellenségét, de magát nem hagyta.
Intézkedésivel az urakat felharagította. /tovább kissé visszafogottan/
A tatár hordák híre ilyetén találta
Vészhelyzetbe jutott Béla királysága,
Felsejlett az átkok valóra válása,
Ám országát, népét sorsára nem hagyta. próza vége
Jövőkép
Fekete fellegek /a refrént az udvar népe énekli/
Béla:
Fekete fellegek tornyosulnak,
Eljön a vége az Árpád-háznak!
Nehéz csapások elérhetnek most egyhamar. /dobpörgés/
Vészjósló hang : bekiált a dobpörgésbe
Végzet!
Tomaj: sugallatként:
Gonosz árnyak zaklatnak téged,
Messzire űzzed magadtól őket,
Ha hiszel bennük, alakítják a sorsodat. /dobpörgés/
Köznép (kórus):
refr.1.:
Ne engedj teret, ne hagyd magad!
Vedd a kezedbe sorsodat!
Állj ki a gátra, lovagold meg a hullámokat! /dobpörgés/
Ne engedj teret, ne hagyd magad!
Világosan lásd célodat!
Állj ki a síkra, bátran vívd meg a harcodat!
Béla:
Viharos fellegek gyülekeznek,
Árpádnak népe, eljön a véged!
Nehéz csapások nem érnek véget egyhamar.
Vészjósló hang bekiált a dobpörgésbe:
Végzet!
Tomaj: sugallatként:
Küzdened kell démonid ellen,
Nem lehetsz gyenge, soha ne add fel!
Nem hagyhatod, hogy alakítsák a sorsodat! /dobpörgés/
Köznép (kórus):
refr.2.:
Ne engedj teret, ne hagyd magad!
Vedd a kezedbe sorsodat!
Állj ki a gátra, lovagold meg a hullámokat! /dobpörgés/
Ne engedj teret, ne hagyd magad!
Isten vezérli sorsodat!
Állj ki a síkra, bátran vívd meg a harcodat!
Egy erőteljes hang bekiált:
Nincs megírt végzet! Azt magad irányítod!
Istened segít. Küzdj! Kezedben a sorsod!
Köznép (kórus):
refr.2.:
Ne engedj teret, ne hagyd magad!
Vedd a kezedbe sorsodat!
Állj ki a gátra, lovagold meg a hullámokat! /dobpörgés/
Ne engedj teret, ne hagyd magad!
Isten vezérli sorsodat!
Állj ki a síkra, bátran vívd meg a harcodat!
Köznép (kórus):
coda:
Nincs végzet! Nincs végzet!
Nincs végzet! Nincs végzet!
Küzdeni kell! Küzdeni kell!
Küzdjél! /dobpörgés/
———————
Tatár követek
Tatár követek érkeznek Bélához Béla és tatár követek párbeszéde alatt halkan háttérzeneként folytatódik a fenti dallam.
Próza következik, mialatt a fenti dal zenéje halkan kíséri a párbeszédet.
Tatár követ: Béla elé lépve
A nagykán küldött üzenetet.
Béla: eréllyel
S mit üzent a te nagykánod?
Tatát követ:
Ha nyugat felé átengedtek,
Rablás nélkül átvonulunk rajtatok.
Béla:
Ilyen nincs! Szó nem lehet erről.
Ti elmentek, mi maradunk,
Mit mondanak a szomszédjaink rólunk,
Hogy mi fajta rongynép vagyunk?
Tatát követ:
A Nyugatot mért védenétek,
Tönkretéve országotok?
Mi tán inkább volnánk rokonok,
Ha baj lesz, Nyugat úgysem segít rajtatok!
Béla:
Mondd a nagykánnak, ezt üzenem:
Nem vagyunk mi semmiféle rokonok,
S nem átjáró-ház ez az ország!
Ha ide betörtök, halál fiai vagytok!
Tatár követ:
Jobb, ha már most megtudjátok,
Keletről jön minden rátok;
Most sárga, majd vörös átok,
De a Nyugat sosem segít rajtatok!
Béla:
Lehet, hogy a Nyugat nem köszöni meg,
De ilyent tenni a becsület nem hágy.
Nekem felelősségem védeni e földet,
Jogos örökünk nekünk ez ország.
Tatár követ:
Lesz még távoli jövőben,
Kaputokat megnyitjátok
Nyugatra menekülőknek.
Ám a Nyugat úgysem segít rajtatok!
Béla:
S mi volna arra a biztosíték,
Nem szegi szavát az a nagykán?
Keletről, aki jön, mind hazug zsivány,
Fő célja mindnek a rablás!
Tatár követ:
S a Nyugat mit akarna?
Elvenni az országotok!
Felosztani szomszédok közt!
Benne több a károtok, mint hasznotok.
Két tűz közt álltok, piszok állapot!
Jobb, ha most meggondoljátok!
Felperzseljük országotok,
És a Nyugat úgysem segít rajtatok!
Béla: hangsúllyal keserűen
Európa kapuja vagyunk,
Bár nem vállaltuk önként ezt el.
Ki minket legyőz, annak szabad út,
De az biztos, könnyen nem adjuk fel! próza tovább
A három tatár meghajol, és kimegy. Az udvaron a renegátok által feltüzelt tömeg ordítása fogadja a tatár követeket. Megtámadják őket. Tragédiát sejtető dobpörgés, cintányércsattogás, hanglárma, amely néha elhalkul, néha felerősödik.
Tömeg:
Üsd, vágd, a pogány tatárt!
Kutyafejét eltaláld!
Üsd, vágd a ronda pofát!
Üsd, vágd, nem apád!
Bekiáltások: próza
– Üssed, vágjad, a pogányt!
– A fejét, hogy ne sántuljon!
– Ne kíméld, csapj le rá!
Tomaj nádor kirohan, próbál közbelépni, de elkésik, végeznek velük.
Tomaj: próza
Őrültek, mit tettetek?
Nem bántjuk a követet!
Hamarosan meglátjátok,
Ezt megbosszulják a tatárok!
Béla: keserű ingerültséggel
Felborul a rend s a béke,
Az ország háborúnak néz elébe!
Szövetségest kell keresnünk.
Báncza kancellár:
A Nyugat talán tenne értünk,
A pápa, a császár lehet reményünk.
Csak a nyugat segíthet nekünk!
Udvari bolond:
Nyugat?! Nahát! (félre)
Ennél még én is okosabb vagyok
Te még hiszed is, amit mondasz? No lám. Próza vége
A Nyugat valódi arca
Udvari bolond: beszélő (rapper) stílusban, elhalad Béla, Tomaj, Báncza előtt, mintegy nekik énekelve. Testbeszéddel, leíró mozdulatokkal kíséri mondandóját, kihangsúlyozva a gyarmattartó nyugat becstelenségeit.
A Nyugat olyankor nyugodt,
h’ az egész világ nyugtalan,
lelketlenül fosztogat,
s a fosztottakból gazdagabb.
Kioktatja, kit tönkretett,
páváskodva szenveleg,
miközben fegyverekkel
lesarabol mindent.
A Nyugat mindent pénzben mér,
nem számít az érzelem,
pénzért mindent tönkrever,
földrészeket, népeket.
Bár művelődés atyjaként
mutatkozik kegyesen,
posványos, mocskos métely
onnan terjed széjjel.
Kórus:
refr.:
A Nyugat becstelen kalóz,
haramia, martalóc,
felfalná a világot is,
élősködő ragadozó.
Lélektelen, szívtelen
minden kalandora,
krisztusinak vallja magát,
közben ördög fia.
Zene halkul, hangsúllyal, lassan, mintegy összegzésül
A Nyugat akkor lesz nyugodt,
ha leszegényít népeket,
s a rablottakból gazdagabban
gúnyolódhat fesztelen.
Műkincseket gyűjtöget,
mit más népektől elzsebelt.
Nincs barát, csak érdekek,
sárba tipor mindent.
A Nyugat szolgává teszi
a népet, amely engedi,
soha nem volt emberséges,
arra szíve nincs neki!
A Nyugat boldog lenne,
ha írmagunk is veszne,
szétszakadna az ország,
mindenki eltűnne.
Kórus:
refr.:
A Nyugat becstelen kalóz,
haramia, martalóc,
felfalná a világot is,
élősködő ragadozó.
Lélektelen, szívtelen
minden kalandora,
krisztusinak vallja magát,
közben ördög fia.
Ítélet, leszámolás, zűrzavar A király belső ellenségeit, néhány főurat hurcolják eléje. Próza következik
Béla:
Urak, eljött a számadás napja! /Kintről a tömeg morajló zaja hallik. Fő hangadóik a renegátok./
Tömeg: bekiáltások
– Igazságot, jóvátételt!
– Megtorolni a gaztettet!
– Tömlöcbe velük!
– Halál reájuk!
– Elszámoltatást!
– Kötélre velük!
Egy renegát:
Mindenkit meg kell ölni! Jöhet a halálvonat!
Renegát főúr: vészkiáltásként
Bosszút kell állni! Bosszút kell állni!
Aki vitte valamire, agyon kell vágni!
Egy hang:
Őrült vagy? Kinn, miért bosszút állni, most, mikor bosszúra esküdött ellenünk a világ?
Renegát főúr:
Csak. Mert szokás, drága a lángos!
És olyan jó érzés képen vágni.
Akasztani, vakítani, fejet venni.
Minden más értéket vallót irtani.
Saját hibáidat ezzel takargatod,
Minden becstelen tetted a másikra fogod.
Udvari bolond:
Ezt csak úgy kapásból mondod,
Te büdös lábú, lebernyák kapcás,
Vagy fizetett hülye vagy?
Tomaj: közbevág
Ne hallgass arra ki bosszút kiált,
Türelem jobb megoldást kínál,
Ne adjál okot a testvérharcra így!
Tanácsos:
Átok ez, amely népünk sújtja,
Örökös belső testvérharca,
Bár szükség volna az összefogásra itt!
Tomaj:
Elleneinknek adunk esélyt,
Ha egymást marjuk idebenn!
Attól fogyunk napról-napra,
Azért vagyunk kevesen!
Renegát főúr: ( csak azért is)
Bosszúért kiált sok kioltott élet,
Büntetlen ne hagyd elfutni őket!
Úgy mérjed nekik, ahogy ők mértek,
Azt kapják meg, mit megérdemeltek!
Udvari bolond:
Há’ itt a pólitikába’ má’ mindenki bolondabb, mint én!
Béla: erélyes hangon ítéletet mond:
Csend! / Mindenki elcsitul/
Élni hagylak, de vagyonotok és szemetek világa bánja! /Az elítélteket kivezetik. Hírmondó érkezik./
Hírmondó:
Uram, király, a tatár előcsapatokkal
Csatába bocsátkoztunk.
Jöttem tudatni, király urammal,
Hogy a foglyul ejtettek közt kunokat találtunk.
Fut a nép közt a hír, mint a métely!
A kunok iránt egyre mélyebb a kétely!
Béla:
Köttönyt, a kun vezért hívjátok!
Bejönnek: Ugron érsek, valamint Köttöny, Tarján és más kun főemberek. A zűrzavar nem szűnik. A Renegát főúr Ugron érsek fülébe sugdos. A többi renegát a tömeg közt ide-oda járva izgat. Halkan háttérzeneként indul a „Fekete fellegek” dallama néha erősödő dobpörgéssel.
Béla: Köttönyhöz:
Köttöny, a foglyul ejtettek közt kunok is vannak!
Erre magyarázatot várok!
Köttöny:
Béla király, árulók minden nép közt vannak,
A magyarok közt is. Itt is hangoskodnak.
Mária: gőgösen, utálattal:
Kifelé az országból ezzel
A sátoros, parlagi népséggel,
Útszéli banda,
Hitvány minden sarja!
Köttöny: visszavág:
Atyáim rég királyok voltak Ázsia pusztáin,
Amikor a tieid még kecskét őriztek a Boszporusz partjain!
Mária: Bélához
Halld uram a sátorlakót,
Hogyan beszél ez velünk!
Takarítsd ki az országból,
Nem kellenek itt nekünk! próza vége
Vita kerekedik
Ugron – Köttöny
Ugron: /Béla felé méltatlankodva/
Olyan nép él itt köztünk,
Mely tüske oldalunkban,
Idegenek ők tőlünk
Minden szokásukban;
Mosakodni tán szoktak,
Viselkedni nem tudnak,
Nem a származásuk a baj,
Szokásaik rosszak!
Mindenütt legeltetnek,
A vetést letarolják,
Tönkreteszik az élést,
Terményeink lopják!
Asszonyainkra lesnek,
Gátlástalan egy fajzat,
Nem kell Krisztus imádata,
Táltosaik vannak.
Köttöny: sértetten közbevág
Megállj, igaz is van ebben,
De bár nehéz megérteni,
A mi népünk nomád nemzet,
Helyben ülni nehéz neki.
Mit teszel te akkor, mikor
Julián és a magyarjai
Ide közénk jövendenek,
Hozván az ő szokásaik?!
Renegát főúr: próza
– Nem kellenek Julián magyarjai!
– Nem kell nyolcszázezer éhenkórász határon túli!
Tömeg: A renegátok által feltüzelten
– Én nemmel szavazok!
– Kétszer is nem!
– Tűnjenek a kunok innen!
– Ki az országból!
– Takarodjatok! próza vége
Ugron – Köttöny vita (folytatás)
Ugron: a király elé lép
Nincs erőnk a védelemre,
Míg idegennel tele az ország. (kunokra mutat.)
Félő, nem éreznek velünk,
Szívük hideg, rideg hozzánk. / parázs vita kerekedik
Köttöny: haraggal
Ugron, te egy gőgös pap vagy,
Mert hamisan prédikálsz!
Mondod, Krisztust követő vagy,
S gyűlölettől habzik a szád!
Ugron: visszavág
Nincs erőnk, ha köztünk vannak,
Attól is félünk, elárulhatnak!
Futnak majd az ellen elől,
Csata közben elpártolnak.
Köttöny: m. f.
Lázítsz, uszítsz most, mint mindig,
Ellenünk, és törsz reánk.
Mennyi jóval vagy irántunk,
Annyi áldás szálljon reád!
Krónikás: próza: Kitör a közfelháborodás a kunok ellen
Tömeg, renegátok: bekiáltások
– Letarolják vetésünket!
– Legeltetnek földjeinken!
– Ellopják a terményeink!
– Szemet vetnek asszonyainkra!
– Táltosokkal áldoztatnak!
– A keresztet nem tisztelik!
Béla: erőteljesen
Hangoskodtok, de nem jók az érvek!
Hogy a kun nem velünk érez?
Nem betörő, kósza nép ez!
Itt születtek gyermekeik,
És e földbe temetkeztek!
Tanácsos:
Sajátjuknak érzik e földet,
Amijük van, védeniük kell,
Hogyha minket cserbenhagynak,
Őnekik is veszniük kell.
Béla: határozottan
Duna menti kis nemzetek,
Hogyha mind összefognának,
Nem létezne olyan erő,
Melytől összeroppannának!
Ugron: epésen, haraggal
Engedd be a sok kis népet
Nyújtsd ki feléjük a kezedet.
Adjál jogot az ő részükre,
Oszd föl köztük a földedet!
Meglátod, majd évek múltán
Ők lesznek itt parancsolók,
Kiszakítanak országodból
Mert hát; „ők itt az őslakók”!
Nem szólhat a nyelvén néped,
Elferdítik a neveiket,
Hazug történelmet írnak,
S kiutálják a népedet!
Nem tartják meg adott szavuk;
Csaló, hazug, rágalmazók!
Mint verebek fecskefészket,
Jogtalanul bitorolók!
Béla: erőteljesen érvel
Ezt a kunok nem teszik meg,
Ők beszélik nyelvünket.
Karjukra még szükség lesz itt,
Megmunkálni a földeket.
Tarján: kiábrándultan
Bár Béla király kegyét bírjuk, némelyek utálnak minket,
És árulónak minősítve, aljas tervet szőnek!
Büszkeségük nem ad helyet józan ítéletnek,
Bármit mondunk védelmünkre, senki nem figyel. /A kunok elindulnak kifelé. /
A „Fekete fellegek”drámai háttérzeneként kissé felerősödik, majd halkul.
Tömeg, renegát hangadók: bőszen
– Takarodjatok!
– Pusztuljatok!
– Öljük meg őket!
Kunok:
– Ne bántsatok!
– Veletek vagyunk!
A kun vezéreket a felháborodott, feltüzelt nép megtámadja, és megöli.
Tomaj és még néhányan kirohannak védeni őket, de már késő. Béla fejét fogja.
Béla:
Úristen, most senkink nem maradt! Mit tehetünk magunkban?
Kiáltó hang: kintről
Jön Báncza kancellár! Jön a nyugati segítség!
Bejön Báncza kancellár, látszik rajta a letört, reménytelen csüggedés.
Báncza: a várakozó csendben súlyosan:
Uram király, nyugatról segítség nincsen!
Segítség uram sehonnan nincsen,
Aki bajban van, az csak magára számíthat.
Béla: közbeszól
S a pápa?
Báncza:
Öreg a pápa és tehetetlen,
Bajban van, neki is segítség kell,
Ígérgetésben egyébként nála sincs hiány.
Béla: közbeszól
S a többiek?
Báncza:
A pápa üzen uralkodóknak,
Szükségét látva keresztes hadnak,
Ám azok nem veszik komolyan ezt a nagy veszélyt.
Jobban érdekli egy jó vadászat,
Minthogy nem ér el oda tatárhad,
Miattunk még egy udvari bált sem hagynak el.
Mária:
Tornyosulnak felettünk a bajok,
Akikben bíztunk, mind elhagyott.
A „Fekete fellegek” zenéje a dobpörgéssel felerősödik.
Tomaj: haraggal
A bajt tetéztük. Megöltük a tatár követeket!
Azután pedig a kun vezéreket!
Báncza:
Reményünk még Juliánban lehet,
Ha jön, s hozza a magyar testvéreket. /dobpörgés vége egy erős leütéssel
Kiáltó hang: kintről
Jön Julián! Síri csend lesz Prózai rész vége
Az utolsó esély – Elveszett remény
Juliánusz barát jön a király elé. Kopott ruhájáról lerí, hosszú, fárasztó út van mögötte. Mély csendben mindenki várakozóan tekint rá.
Julián: drámai hangon
Volt egy nép ott messzi távol,
Túl a magas bérceken,
Igaz, bátor, becsületes és nemes.
Szabad puszták boldog népe,
Nem ismerve zárt teret,
Testvérének tekintette népedet.
Békességben székelt földjén,
Mit ráhagytak az atyák,
Joggal bírá őseinek birtokát.
Békés jobbja segítőkész,
Jó szomszédot sosem bánt’,
De igába nem hajtá be a nyakát.
Anyáink nyelvét beszélte,
Egyként szóltak ajkaink,
Egyek voltak reményeink, vágyaink.
Hogyha érte öröm, bánat,
S megszólaltak lantjai,
Ugyanaz a dallam pendült húrjain.
Tovább keserű, drámai súllyal
Ez a nép már nincsen többé,
Emléke maradt csupán,
Barbár nemzet söpörte el, mint az ár!
Házaikra üszköt dobtak,
Öltek: gyermeket s anyát,
Bősz csatában veszté minden bajnokát!
Hogyha maradt írmagja még
– Eltiprója irtja bár –
Félelmében nyelvét az sem szólja már!
Sarjadéka elfeledi,
Kik is voltak az atyák,
Nem reméli szabadulás hajnalát!
Lassan, hangsúllyal, fájó drámai hangon
Volt egy nép, ott messzi távol,
Túl a magas bérceken,
Testvérének tekintette népedet.
Nem létezik e nép többé,
Barbár ellen törte le… Sírásba fullad Julián, fél térdre roskadva zokog. A zenekar befejezi, majd ismétli az utolsó szakasz dallamát.
Keserv,
Zsombor: fájdalommal
Szegény magyar vérek,
Kegyetlen, szomorú sors,
Mindörökre vége,
Elpusztult az a hon!
Milyen gyászos érzés,
Ha meghal egy testvér,
És űrt hagy maga után.
Csilla:
Nem lesz senki többé,
Testvérként számítható.
Itt maradtunk árván,
Reményünk illanó!
Milyen gyászos érzés,
Ha elvész egy ország,
És pusztul népe vele.
Csilla, Zsombor :
Coda:
Szegény magyar vérek,
Jó magyar testvérek!
S mit hoz még a jövő?!
Tanácstalanság Béla összetörten magába roskadtan töpreng.
Mária: lesújtva, tanácstalanul
Mondd, mit tehet a kismadár, ha háló fogja meg,
És menekülni szeretne, de sehogy sem lehet.
Hah! Sikerül-e őneki menteni életét?
Ki segít majd rajta, elkerülni végzetét?
Báncza:
Mondd, mit tehet az őzike, ha csapdába esik,
És hiába is nyüszítene, senki nem segít.
Ha önerőből képtelen menteni életét,
Mit tegyen, hogy ne legyen a sorsa szörnyű vég?
Tomaj:
Mondd, mit tehet a szarvas, ha bozót foglya lesz,
Bár szabadulni szeretne, de sehogy sem lehet.
S ha tehetetlen fogságában dúvad közeleg,
Hogy a halált elkerülje, vajon mit tehet?
Együtt:
Óh, mit tehet egy ország ily veszedelem előtt,
Ha elhagyta azt mindenki, s látja a túlerőt?
E végórában senki nincs, ki mellette legyen,
Végveszélynek idején az ország mit tegyen?
E végveszélynek idején az ország mit tegyen?
Krónikás:
Küzdelem nélkül nincs siker!
Dalnokok:
Elhalványul a fény, elhagy minden remény,
Körülfog szövevény, és a próba kemény!
Félőn remeg a szív, harcból is visszahív.
Elkerülné a bajt. Rajtad ki segít majd?
refr. 1:
Szeresd a fényt,
Keresd a fényt,
Feladni nem szabad!
Szeresd a fényt,
Keresd a fényt,
Csak így lehetsz szabad.
Körülölel az éj, kéne védelmi héj,
Szorít a szövevény, nincs már semmi remény!
S akkor hallik a hang: – Nincs más út, csak a harc!
Most kell minden erő! Talpra! Itt az idő!
refr. 2:
Szeresd a fényt,
Keresd a fényt,
Szenvedj érte, ha kell!
Szeresd a fényt,
Keresd a fényt,
Harcolj érte, ha kell!
Villan távol a fény, ritkul a szövevény,
Próba bármi kemény, felcsillan a remény.
Eloszlik a sötét, van újra menedék,
Nem remeg már a szív, érzi, van ki segít!
refr. 3:
Szeresd a fényt
Keresd a fényt,
Sötéttől menekülj!Szeresd a fényt,
Keresd a fényt,
S nem maradsz egyedül!
Első rész vége
————————————————————————————––·––
2.rész.
PUSZTULÁS – FELTÁMADÁS
Csata: koreográfia
Tomaj nádor: buzdító bekiáltás:
Fel, magyar vitézek, törjetek előre!
Tomboljon a harc, hulljon a tatár!
Üsd, vágd a kutyafejű tatárt!
Üsd, vágd, nem apád!
———————-
Kórus:
Üvölt az ordas vad, áldozatát űzve,
Torkának ugorva szaggatja szét.
Vérében fürdik, tépi annak húsát,
Éhségét mohón csillapítva így.
Paripák vágtatnak az ellenre törve,
Csattognak a paták, omlik a rög.
Sérültek, holtak szanaszét a fűben,
Áztatva vérrel mindenhol a föld.
Vitézek:
Refr.:
Üsd, vágd, a pogány tatárt!
Kutyafejét eltaláld!
Üsd, vágd a ronda pofát!
Üsd, vágd, nem az apád!
Üvölt a vad tatár, magyarokra törve,
Vérszomjas haraggal tombol a düh.
Csattan a kardél az acélos vérten,
Visszavág bárddal, súlyos sebet üt.
Nyílfelhő úszik át süvítve a légen,
Valahol mindegyik célba talál.
Vörös a Sajó az emberi vértől,
Véresen hörgőt ragad el az ár.
Vitézek:
Refr.:
Üsd, vágd, a pogány tatárt!
Kutyafejét eltaláld!
Üsd, vágd a ronda pofát!
Üsd, vágd, nem az apád! /A zene megy tovább, majd harci zajt jelképező dobpörgés, cintányérok csattogása elhal. Mély csend.
Csüggedés
Hírmondó: az előtérben, fájdalmas arccal. Az utolsó szakasztól a „Szegény Magyarország” c. dalból egy szakasz dallamát játsszák be.
Hírmondó: próza drámai keserűséggel
Elvesztettük a nagy csatát,
Robog nyomunkban a tatár,
Bár megnyertük az első csörtét,
Kihasználtuk a jó szerencsét.
A tatár orrba verve,
Első roham visszaverve,
Mikor láttuk, fut a tatár,
Azt hittük, hogy győztünk is már.
Pedig ez csak bevált csel volt,
Nem ismertük mi a mongolt.
Várt alkalmas pillanatra,
Felkészült az új rohamra.
Magyar erre nem is gondolt!
Fáradt, nyugalomra hajlott,
Őrségeket állítottak,
Voltak, akik mulatoztak.
1.Futár:
Ám Szubutáj gázlót kapott!
Batu indít új rohamot,
Rendetlen a magyar sereg,
Védelemre képtelenek.
2.Futár:
Egymás után hulltak, estek
El a legjobb csapattestek,
És már nem is védekeztek,
Fej veszítve menekültek.
3.Futár:
Tomaj Dénes, ország nádor
Megmutatta milyen bátor;
Királyi díszbe öltözve,
A tatárt megtévesztette.
4.Futár:
Ő szenvedé el a halált,
Megmentette így a királyt,
És a király meneküle,
Vitézektől körülvéve.
1.Futár:
Menekült a magyar sereg,
Színe-java odaveszett.
Hírmondó:
Lóhalálában vágtattak,
Míg biztos helyre jutottak.
A tatárhad meg nem állott,
Duna partján vertek tábort.
Kárpátok és Duna köze
Került tatárok kezére!
2.Futár: tovább jajkiáltásként
Mindenütt csak dúlás, vész van,
S nincs, ki segítsen a bajban!
3.Futár:
Felkoncolnak aggot, szüzet,
Falhoz vernek csecsemőket!
4.Futár: rendkívül keserűen
A falvak, házak, mint fáklya égnek,
Vége lesz a magyar létnek!
Szegény ország szegény népe,
Mi lesz véle, mi lesz véle?! próza vége
————
Magyar Alföld
Szín: Alföldi táj. Férfiak, nők, gyermekek munkát szemléltető koreográfiája. Köztük Csenge és Bátor
Női kórus:
Miért ennyi üldözés,
Miért ennyi szenvedés,
Miért sújtott minket ennyi baj?
Miért ennyi büntetés,
Mért ily kemény bűnhődés,
Miért hangzik köztünk ennyi jaj?
Férfi kórus:
Miért van e nagy nyomor,
Bajáradat mért sodor,
Milyen átok sújtja a magyart?
Van-e ebből még kiút,
Életutunk merre fut,
Szabad lesz-e egyszer e haza? Próza következik
Egy hang: keserűen kiáltva
Hagyjunk itt mindent, mennyünk világgá!
Másik hang: kétségbeesve
Hová? Hol lelünk otthonra, hazára e földön?
Menjünk mások országát építeni, s a miénk hadd rohadjon?!
Mindenütt csak megtűrt idegen jövevénynek számítunk!
Harmadik hang:
Sárga átok elvonul,
Vörös átok elvonul,
Fekete átok mind elvonul,
Mi maradunk! Ez a hazánk, ez az otthonunk!
Negyedik hang:
Honnan jön e söpredék?
Kik küldik őket felénk?
Ez a kérdés, s nincs rá válaszod!
Ötödik hang:
Erő kell, hogy visszaverd!
Jó vezér, hogy csatát nyerj!
Hited legyen, Istenedbe bízz!
Erőd csak úgy lehet! Próza vége
Ha úgy érzed talán…
Csilla:
Úgy érzed talán, van egy kis remény,
Ennyi baj után, szíved még remél?
Zsombor:
Harcolnod muszáj, tovább kell még lépj,
Szabadságvágyad szívedben, míg él!
Zsombor, Csilla:
Érték életünk, kell reménykednünk,
Reményünk, ha nincs, mit ér életünk?
Küzdj életedért, szükséges, hogy élj,
Szüléd, kisdeded, csak általad remél!
Kórus:
Szabadító, hogyha jő,
Lesz-e benned még erő?
Tedd fel ezt a kérdést, s válaszolj!
Bátor leszel-e, ki küzd,
Hogy győztesen kikerülj?
Tedd fel ezt a kérdést, s válaszolj! Az utolsó sort elhalkulásig ismételni
Krónikás: próza
A betörők, betolakodók elmennek, mert gyökértelenek.
Ám mi maradtunk, maradunk, küzdöttünk, küzdünk,
Mert nekünk szülőföldünk, édes örökünk! próza vége
Alföldi jelenet vége
Tatár tábor
Szín: Batu vezéri sátra az esztergomi vár alatti mezőn. Belátható a vezéri sátor belseje, és a sátor előtti tér. Szubutáj, s a többi vezérei, harcosai, zenészei, szolgálói veszik körül a pamlagon heverő Batu kánt. Tombol a győzelmi mámor.
Tatárok:
Nincsen a világon hasonló hozzánk,
Nincsen a világon bátrabb nálunk!
Szolgává tesszük a fél világot,
Nagy Mongólia nem titkolt vágyunk!
Bekiáltás:
Batu kán! Batu kán! Batu kán! Batu kán! / Batu felkel a pamlagról./
Batu kán:
Én leszek a világ ura, nevem örök, fennmarad,
Mindenkinek érezni kell határtalan hatalmam!
Mindeneknél fontosabb lesz az, amit én akarok
Úgy történik minden dolog, ahogyan én akarom!
Bekiáltás:
Batu kán! Batu kán! Batu kán! Batu kán!
Batu kán:
Nem számít az énnálam, hogy hány millió pusztul el,
Ura leszek e világnak, egész Föld az enyém lesz!
Mindenekről én döntök itt, élet-halál uraként,
Engem imád minden ember az egész Föld kánjaként!
Bekiáltás:
Batu kán! Batu kán! Batu kán! Batu kán!
Batu kán:
Magyarország tengerben csepp, nem állít le engemet,
Addig megyek, míg legyőzöm franciát és németet.
Európa ura leszek, azt tesszük, mit akarunk,
Lezüllesztjük arra a szintre, amelyiken mi vagyunk!
Bekiáltás:
Batu kán! Batu kán! Batu kán! Batu kán!
Tatárok:
Nincs, aki sikerrel ellenünk álljon,
Olyan had nincsen, mely szembeszálljon!
Leigázzuk az egész világot,
Nagy-Mongólia örökké álljon!
Bekiáltás:
Batu kán! Batu kán! Batu kán! Batu kán!
Esztergomi nők jönnek a színre, öltözetüknek, és a koreográfiának érzékeltetnie kell, hogy nőiségükkel, bájaikkal kívánnak hatni Batu kánra.
Krónikás: Úgy mondják, háromszázan voltak.
Eszter:
Kegyes nagy kán, hozzád jöttünk,
Kegyelmedért esedezünk,
Arra kérünk, rabnőidként elfogadj.
Mindannyian szépek vagyunk,
Mindannyian tied vagyunk,
Boldogságban fellegekbe juttatunk.
Kórus:
Kegyes nagy kán, ránk tekintsél,
Szemeinkbe belenézzél,
S megláthatod a gyönyör fellegeit.
Hogyha minket átkarolnál,
Annyi, mintha tüzet fognál.
Szerelemre gyújtaná a szívedet.
Eszter:
Tekints harmat vállainkra,
Nádszál vékony derekunkra,
Meghajolnak előtted a térdeink.
Egy szóval kell csak akarjál,
Mindnyájunkat megtarthatnál,
Mert csak érted hullámzanak kebleink.
Kórus:
Ez a háromszáz virágszál,
Derekaik, mint a nádszál,
Azért jött, hogy elbűvöljön tégedet.
Ne vond meg a kegyed tőlünk,
Érted jöttünk, légy jó velünk,
Nem akarunk ilyen ifjan halni meg.
Eszter:
Szépek vagyunk, szerelmesek,
Férfit látva mind tüzesek,
Hogyha ajkadra tapadnak ajkaink.
Szerelemre teremtettünk,
Férfit kell boldoggá tennünk,
Nem meghalni ilyen értelmetlenül. / Minden lány mellé odaáll egy tatár.
Kórus:
Hogyha szereted a szépet,
Akkor elfogadsz te minket,
Védelmünkre rendeled vitézeid.
Tudjuk azt, hogyha te intesz,
A te akaratod meglesz,
És így a mi sorsunk beteljesedik. /Batu intésére minden tatár harcos átkarol egy nőt, ölébe kapja.
Batu: rájuk förmed
Ki hitette el a fejetekkel, hogy szépek volnátok?
Dunába veletek! Ott rohadjatok! /A fény kialszik, majd felgyúl. Eközben a lányok eltűnnek.
Renegátok jönnek Batu elé.
Krónikás: próza
Itt vannak az elmaradhatatlanok,
A magyar népet megosztó, megtagadó
Magyar létet megrontó renegátok
Renegát főúr, és a renegátok: kórusban
Mi vagyunk a renegátok,
Mi áruljuk az országot,
Úgymond, a javát akarjuk,
Kerítését mi szaggatjuk!
Batu kán: megvetően
Mondjátok, mit akartok?
Renegát főúr, renegátok: hízelegve:
Hogy az új gazdánkat nyaljuk?
Ő van itt, őt kell most nyalnunk,
Előzőt is nyaltuk volna,
Nem volt szüksége nyalóra.
Batu kán: haragosan
Nekem nem nyaló kell, hanem a királyotok!
Renegát főúr:
Bécs vagy az Adria felé menekül, arra menjetek.
Batu kán: megvetően
Nem! Velünk jöttök, s ha nem lesz meg a király, akkor meghaltok. (félre)
Ha meglesz, akkor is. Az áruló zsoldja a halál!
A végzet hangja:
Úgy legyen!
Renegátok:
Használj minket népnyúzóként,
Azt nagyon értjük minden téren,
Hadd gyötörjük mi a népet,
Adó, vám és egyéb végett,
Mert, ha súlyos lesz a terhe,
Ideje nem jut védelemre.
Batu kán:
Rendben, rátok bízzuk
A padlásseprést, pinceürítést,
Ti tudtok a nyelvükön,
Ordítsatok, kiabáljatok,
Félelmet keltsetek!
Aki ellenáll, azzal végezzetek. (félre)
Majd ráérünk kinyírni titeket a végén.
Renegátok:
Tudd meg, magunk nagyon törjük,
Minden padlást leseperünk.
Gazdánk akaratát tesszük,
Nála magunk jól viseljük,
Helyünket hogy megőrizzük. Próza vége
Dalnokok: a szín széléről a Figyeld jól meg című dal refrénjét éneklik, kotta a dalnál
Refr.:
Jobb a széllel szembemenni,
Nem inogni, nem hajlongni,
Ámbár néha arcodba csap
Egy-egy söpredék.
Jobb az árral szembeúszni,
És a gazzal megharcolni,
Mert eljutsz így a forráshoz,
Hol kristálytiszta a víz. tovább próza
Tatárok:
Pusztítás, rombolás! Vérözön, gyilkolás!
Szubutáj: harcosaihoz, eltökélten, erélyes leíró, szemléltető testmozdulatokkal
Harci kedvünk megmaradt,
Parázs a hamu alatt,
Nem adjuk fel, tönkretesszük ezt a fajt!
Belefárasztjuk, s megunja,
Harcát végül feladja.
S jövevénnyel felhígítjuk a magyart!
Tatárok:
Pusztítás, rombolás! Vérözön, gyilkolás!
Szubutáj: magyarok felé
Túl sok a fehérség itt,
Megkeverünk titeket.
S lesz szivárványszínetek.
Besárgultok, megbarnultok,
Oly sokan lesztek,
Hogy egymásba ér a farkatok.
Tatárok:
S az utcán tűz lesz, rombolás! Pusztítás, népirtás!
Renegát főúr: bekiált
Úgy legyen, utcára vinni a politikát! Ott leszünk!
Mi abban szakértők vagyunk!
Krónikás: keményen
A történelem ítélete lesz rajtatok,
Ti nyomorult hódítók és hazaárulók!
Nem nemesít a sok kiontott embervér!
A kifosztottak, özvegyek és árvák átka kísér.
Emlékezetben ti pusztító rablók, latrok maradtok.
Oly parányi nyomorult hitvány szolganép lesztek,
Hogy alig találtok magatokra, szerencsétlen fajzat!
De a magyar továbbra is megmarad annak, aki volt! Próza vége
Tatár tábor jelenet vége
Magyar keserv
Magyar pórnép, Csilla, Zsombor jelenik meg a szín egyik oldalán.
Csilla:
Szegény Magyarország,
Kegyetlen ez a való,
Itt mindennek vége,
Elpusztult ez a hon!
Zsombor:
Rettenetes érzés,
Ennyi nyomort látni,
S nem remélni a jót.
Együtt:
Szegény Magyarország,
Felégetett ország,
S mit hoz még a jövő?
Kórus:
Szegény Magyarország,
Borzalmas ez a való!
Vérben ázott minden,
Elpusztult ez a hon!
Irtózatos látni,
Néped pusztulását,
S nem remélni a jót.
Szegény Magyarország!
Elátkozott ország!
Óh, oly sötét a jövőd!
Hírmondó: Próza
Elveszett az egész ország,
Síkvidéken úr a tatár,
Sanyargatja a pórnépet,
Pedig szegény alig élhet.
Azért hagyta meg a népet,
Termesszenek eleséget,
S mikor mindent learatnak,
Tőlük mindent elragadnak.
Őnekik csak annyit hagynak,
Hogy épp éhen ne haljanak.
Jövőre, ha megmaradnak,
Újból nekik dolgozzanak.
Béla, mint jó keresztényhez,
Menekült Frigyes herceghez,
Ki őt aztán rabul ejtve,
Váltságdíjat követele. Próza vége
Bécs
Frigyes, a törtető sehonnai lelkiség tükre, kajánul:
Kölcsönkérő embert zsarolni lehet,
Bajbajutott ember a legjobb fizető.
Ki lehet sajtolni belőle mindent,
Nem számít, honnan teremti elő.
Aki ráutalt az fizetőképes,
Bár össze kell szednie minden nyomorát.
Elfogad bármilyen nehéz feltételt,
Rá lehet sózni jó nagy uzsorát. idétlenül táncra perdül
Így lehet gazdagodni,
A mások bőrén élni,
Zsarolni azt, ki szegény,
Míg van még benne remény!
Azután veszni hagyni,
Mikor már nincs mit fejni,
Talán a fűbe harap,
Hogyha magára marad. /ravaszul, kaján vigyorral folytatja
de/ Adsz egy kis segítséget,
Amelytől tán feléled,
És, ha erőre kapott,
Adja tovább a jattot.
Játszod a segítőkészt,
Használod a kufár észt,
Még hálás is lesz neked,
És nő a „becsületed.”
Kufároké a világ,
Kik szedik az uzsorát!
Így lehet gazdagodni,
A mások bőrén élni! Ha-ha-ha! kurjant:
„Nem adhatok mást, mi lényegem!” /kurjantva, táncolva távozik
Bécsi jelenet vége
—————
Klissza
Ravatalozó – Sirató
Krónikás: keserűen
A király és udvara a déli Klisszába szálla,
Itt meghalt egy kórban két gyönyörű lánya.
Béla, Mária, egy pap, néhány nő és férfi a két királylány koporsójánál. Lélekharang kondul.
Kórus: szöveg nélkül A kórus után lélekharang kondul.
Béla: megtörten, alázatosan
Istenünk, óh, tudjuk mi, hogy mily semmik vagyunk,
Királyok és főemberek, mind porszem vagyunk,
Te előtted nem számít, hogy pór-e az, vagy úr,
Te a szívet vizsgálod, és tudod hajlamunk.
Mária: alázatosan
Hallgasd meg a könyörgésünk, állíts helyre majd,
Elfeledünk minden rosszat; fájdalmat s a bajt,
Jótettekre serkentsen a sok véráldozat,
Megtisztulva szolgáljon, ki életben maradt.
Béla, Mária:
Mennyi mindent vesztettünk ez esztendő alatt,
Vezekelni próbálunk e nagy teher alatt,
Koporsók közt esdünk téged, segíts Istenünk,
E fájdalmat elviselni segítsél nekünk! Lélekharang kondul.
Mária: fájdalommal
Óh, gyermekeim! Óh, édeseim!
Óh, anyai szívem legdrágább kincse voltatok!
Óh, fogytán erőm, nincs (már) szememben könny,
És anyai szívem nagy bánatában meghasad!
Béla, Mária: Margit felajánlása
Óh, dicső Istenünk,
Mi most fogadalmat teszünk,
Ha születik még gyermekünk,
Néked adjuk őt.
Szolgáljon tégedet
Egy egész hosszú életen.
Óh, fogadd tőlünk kegyesen,
Dicső Istenünk. /utolsót kondul a lélekharang
Krónikás: próza
Vigaszt a sok búra, bánatra
A kis Margit születése hoz vala. próza vége
A kis Margit bölcsődala. Esti kép. Mária, Béla a kis Margit bölcsője mellett.
Mária:
Jó éjt, kis királylány,
Az éj oly varázslatos és csodás,
Holdfény mindent ezüsttel bevon.
Bólogatnak a fák lombjaikkal,
S kívánnak neked jó éjszakát.
Jó éjt, kis királylány,
Az éj küld feléd sok szép dallamot,
Szél dúdol hozzá kíséretet.
Körülölel virág illatával,
S könnyűvé teszi az álmodat.
Béla:
refr. 1.
Jó éjt, kislányom, aludjál,
Álmodjál, álmodjál, álmodjál,
Álmodból majd ébresszen
Aranyló napsugár.
Mária:
Jó éjt kis hercegnőnk,
Lásd, mily könnyedén felröpít a szél,
És odafenn szárnyalva lebegsz.
Átölelnek a habkönnyű felhők,
S harmatcseppekben fürösztenek.
Kórus:
Jó éjt kis hercegnőnk,
Óh, álmodjad, hogy újra béke lesz.
Imádkozunk érted, édesem,
Engesztelő áldozat lesz élted,
Néped néz rád reményteljesen.
Mind:
refr. 2.:
Jó éjt, kisleány, aludjál,
Álmodjál, álmodjál, álmodjál,
S arra ébredj egy napon,
Álmod valóra vált.
Klisszai kép vége
Magyar nyomor mélyén Tömegjelenet, a szenvedő föld népe a pórnép jön a színre, köztük Bátor és Csenge. Koreográfia.
Krónikás: próza
Az ország népe a feneketlen nyomor mélyére jutott.
Pórnép:
Mint fa mit vihar tépett,
Sok csapás sújtott minket,
És sorsunk üröm keserű.
Mint sodra vad folyónak,
Tört ránk e gyülevész had,
Mint dögre éhes keselyű.
Bátor:
Nyomukban fű nem nőhet,
Nem maradt semmi élet,
Csak hamu, s üszkös pusztaság.
Rabolva nappal, éjjel,
Gyilkolva, ölve kéjjel,
Nyomukban pokol torka járt.
Pórnép:
Csecsszopót nem kíméltek,
Átdöftek, falhoz vertek,
Szívükben nem volt irgalom.
Vöröse éjszakáknak,
Sikolya jó anyáknak,
Emlékük oly irtóztató.
Csenge:
Menekvés hóban, fagyban,
Bujkálva mocsarakban,
Szenvedni puszta életért.
Akiket úgy szerettünk
Nincsenek itt mellettünk,
Mit ér már tovább így a lét?
Pórnép:
Tudjuk, hogy sok a bűnünk,
Mégis óh, esdve kérünk;
Irgalmazz nekünk, Istenünk!
Magunkat megalázva,
Jelent s a múltat bánva
Kérünk: irgalmazz, Istenünk!
Mind:
Mutass egy igaz utat,
Mely szebb jövőbe juttat,
Irányítsd népedet, nagy Úr.
Szót, amely vigaszt nyújthat,
Feledteti a múltat,
Küldj Urunk, igét válaszul! / Az utolsó sort elhalkulásig ismételni.
Könnyes vigasz túlélők
Csilla, Zsombor, lányok a túlélők közül egyenként elsétálnak a nép előtt
Csilla :
Sötét, komor viharfelhők, beborul az ég,
Zöldellő, szép gyepszőnyeget beborít a jég?
Jeges viharfelhő oszlik, kibújik a nap,
Kitetszik a zöld fű az olvadó jég alatt.
Zsombor:
Ha a kies zöld ligetet elönti az ár,
S a háborgó tengerhez hasonló a határ?
Ám a víz a medrébe, ha végül visszatér,
Az iszaptól megtisztulva minden újra él.
Egy lány:
Puszta közepében álló magas jegenye,
Melyet tőből kitört vihar pusztító szele?
Törzse habár kihalt, száraz, élő a gyökér,
Új rügyecske hajt ki a megmaradt törzsökén.
Másik lány:
Zöld erdő és mező, melyet befagyaszt a tél,
Minden, ami élő zöld volt, lassan elalél?
Kialussza hosszú álmát, véget ér a tél,
Kikeletkor a természet új életre kél.
Csilla:
Ha sárguló falevelet lát a kismadár,
Útnak indul, és keres magának új hazát?
Nem találván, a tavaszra ismét visszaszáll,
Régi fészkén új életet kezd a kismadár.
Együtt: lassan
Ki szeretteit, s mindenét elveszítve bár,
Üszkös romhoz senki semmi nem vonz vissza már,
Botladozva, fájó szívvel mégis visszatér,
Szivárványos, könnyes szemmel ismét csak remél.
Túlélők mind:
Mert az ember az életben sok mindent veszít,
De nem veszhet szívéből ki a remény, s a hit!
Megsiratja, meggyászolja, kiket szeretett,
Emléküket megőrizve, kezd új életet. /az utolsó sort ismételni
Krónikás:
Ne add fel! Sose add fel a reményt!
Csenge:
Ne add fel, sose add fel!
Kitartó légy, így győztes leszel.
Sose add fel, harcolni kell!
Nehézségeid így viseled el.
Élnek benned keserítő émelyek,
Fárasztó a sorssal való küzdelem,
Életed áldozatot követel,
Feladhatod, elveszíted mindened!
Tehát… Ne add fel, sose add fel!
Légy bátor, s a végén győztes leszel.
Sose add fel, küzdeni kell!
Végső célodat így érheted el.
Segít majd az érettség és türelem,
Erőt kapsz, és elmúlik a félelem,
Csüggedés nem vesz erőt szíveden.
Álld a sarat, s tied lesz a végső győzelem.
Csak… Ne add fel, sose add fel!
Maradj bátor, végén győztes leszel.
Talpon maradj, küzdeni kell!
Végső győzelmed csak így érheted el.
Ne add fel, sose add fel .… /elhalkulásig
Esztergom Feltámadás reménye
Szín: Esztergomi királyi palota előtere. Előjönnek néhányan rongyosan, az udvar életben maradt tagjai, a nyomor túlélői. A refrén ismétlendő, és az ismétlést ők is éneklik.
Csilla: az előtérben
Ha eljön egyszer majd Ő,
Számon kérni az életedet,
Emlékezzél jó-rossz útjaidra,
Pörgesd vissza egész életed!
Zsombor:
E napra készülj fel jól,
Gondold végig múlt éveidet:
Rosszat tettél? Vagy semmit nem tettél?
Előkéri minden léptedet!
Együtt:
refr.:
Kész vagy-e a megmérettetésre?!
Vállalod-e a nagy mérleget?
Félsz-e attól, könnyűnek találtatsz,
Vagy kiegyenlíted a mérleget?
Kész vagy-e a megmérettetésre?!
Vállalod-e minden tettedet?
Lesz-e erőd, átváltani jóra,
Ha kapsz még egy esélyt, s újra kezdheted?!
Felszabadulás
Hírmondó: berohan a színre, lelkesen a felszabadulás jó hírével. Széttárt karokkal, erőteljesen kitörő, elsodró, túláradó örömmel, tele torokkal, boldogan:
Testvéreim! Magyarok! Eltakarodott a tatááár! /visszhang
A túlélők hatalmas üdvrivalgásban törnek ki.
Túlélők:
Dicséret neked Mindenható,
Aki voltál, vagy és örökké leszel,
Aki létrehoztál mindeneket,
Hatalmas Úr, Örökkévaló.
refr.:
Szabadításért hálánk száll feléd,
Dicsérjük mindig nagy neved.
Jó ha van nekünk hatalmas Istenünk,
Örökön örökké maradj velünk! /a zenekar ismétli a bevezető dallamot, majd az udvar túlélői ismétlik a refrént
Hírmondó
A dal elhangzása alatt lassan, mintegy rejtekből óvatosan szivárognak elő a vidékek rongyos, kócos túlélői.
Hírmondó: határtalan lelkesedéssel, szinte sírva a felszabadulás kitörő örömétől
Nyíljanak fel a rejtekek,
Erdőből, nádasból kijöjjetek!
Nincs már a tatár, ne féljetek,
Új élet kezdődik, emberek!
Bárhol is vagytok, jöjjetek!
Minden út szabad már előttetek.
Vessük be maggal a földeket,
Kezdjük el újra az életet!
Lánykórus: Indulj haza /dal/nőies kedves mosollyal, reménykeltően, odaadóan hívogatón, biztatón, különösen a versszakok utolsó sorait
refr.:
Indulj haza, mert vár e föld,
Új rügy fakad az üszkök fölött,
Béke van már, elmúlt a vihar.
Elölről kezdjük! Gyere haza!
Harmat csillog a zöld mezőn,
Szivárvány ível a táj fölött,
Felvillan a remény sugara.
Megújul minden! Gyere haza!
Új hajnal jön, új virradat!
Új ágakon új bimbót fakaszt.
Ne sajnáld azt, amid ottmarad,
Mindened lesz itt! Gyere haza!
Indulj hát el, vár itt e föld, /A refrénbe belekapcsolódnak a túlélők is.
Virágba borul mind, ami zöld,
Gyümölcsét érleli mihamar.
Szülőfölded vár! Gyere haza!
Hírmondó: örömteli bekiáltás
Zord télre jön az új tavasz!
Vének, ifjak, gyertek haza!
Túlélők:
Hajnali fény ragyog be mindent,
Meggyötört nemzet reményre ébredt,
Életösztöne dolgozik benne, nem adja fel.
Szívekben remény tüzei égnek,
Felcsendül forró szerelmes ének,
Kisgyerek hangja csilingel újra kedvesen. Kunok jönnek a színre.
Egy kun: próza
Béla király visszafogad, s nem utál már népe,
Megbékültünk kézbe csaptunk, a jövőbe nézve,
Szeretik a becsületes, dolgos társuló népet,
Másképp viszonyulnak hozzánk, semmint azelőtt.
Szent a béke! próza vége A kunok elvegyülnek a túlélők közt.
Túlélők, kunok:
Aludjál ki bosszúvágy!
Rajtunk a sors bosszút állt,
Fogjuk meg egymás kezét,
Keressük egymás szívét!
A gyűlölet romboló,
Bosszúállást sarkalló,
Vakon ítél, s végrehajt,
Növelheti csak a bajt!
Győzzön hát az értelem,
Tiszta szívű érzelem,
Egymás javát kereső,
Békés jövőt érlelő!
Krónikás: próza
És az élet újraindul:
Béke, szépség, szerelem… próza vége
A túlélő nép közé érkeznek a mező felől, lassan sétálva: Bátor, Csenge, Zsombor, Csilla, lányok és legények. Koreográfia.
Csenge:
Susog az erdő, szellő ha kél,
Zizegve suttog a sok falevél,
Egymáshoz érnek simogatóan.
Susog az erdő, ha fújja a szél.
Bátor:
Lebben a szellő, rezzen az ág,
Megcirógatja a szellő a fát.
Ágak tövénél kis madár fészke,
Lombjával védi a kincsét az ág.
Zsombor, Csilla:
Zöld gallyra száll a gerlemadár,
Kicsiny szívében tombol a vágy,
Búgó hangjában forró szerelme:
Röpülj, kis párom, óh szállj ide már!
Együtt:
Tisztáson nyílik a vadvirág,
Vadvirágok közt még szebb a lány.
Virágillattal sóhaja száll fel:
Hol késel, kedvesem, óh, gyere már! A színen maradnak.
A lovag és úrhölgy vidáman, táncolva robbannak be. Az udvari bolond is táncra perdül. Vidám hangulatot keltenek.
Lovag:
Most is a Béla a király,
Ám, mindent másképpen csinál:
Úrhölgy:
Rajzoltat, írat és üzen,
Jól megy a királyi üzem.
Együtt:
Kellene egy jó kis buli,
Egy fényes udvari muri.
Dőljön bár össze a világ,
Csak legyen mulató világ!
Reméljük, lesz még itt buli,
Vigalmas, szép magyar muri.
Bár még most minden oly sivár,
Lesz itt még mulató világ!
Lészen még jó magyar muri,
Jókedvű, táncos szép buli,
Irigykedéndenek reánk,
Lesz itt még jó magyar világ! Hej! A színen maradnak a túlélők közt.
Ígéret Fiatal lányok jönnek a színre, fejükön virágkoszorú
Lányok:
Új uralom jön e földre,
Reményt ültet minden szívbe,
Ímé, itt az országépítő király! /kürt, dob
Új hont alapít e földre,
Gyógyírt kínál minden sebre,
Ímé, itt az országépítő király! /kürt, dob
Refr.:
Ő az, ki más rendet szab majd a létnek,
Teljesen új hont épít a népnek,
Övé lesz minden hatalom.
Királya lesz mind e földnek,
Más iránya lesz a szélnek,
Ímé, itt az országépítő király! /kürt, dob
Áldására lesz e földnek,
Békességet hoz a népnek,
Ímé, itt az országépítő király! /kürt, dob
Refr.:
Ő az, ki más rendet szab majd a létnek,
Teljesen új hont épít a népnek,
Övé lesz minden hatalom.
Bevonul az udvar Béla és Mária jön a palota elé kíséretével.
Kórus:
Ím, itt a király, Isten küldte őt!
Bölcs az ő szíve, hatalma erős,
Meghallgatja a népe szavát.
Igazságos lészen minden ítélete,
Áldott, mit népe javára tesz.
Áldott a király, áldott a föld!
Országa virul, mindenfelől,
Folyton keresi népe javát.
Sziklafalként áll ő védelmezőn,
Így minden mit tesz javunkra lesz.
A királyi pár örömdala A sors által megviselve, de nem megtörve
Mária:
Most eme új útnak a kezdetén,
Gondold meg jól, hogy mit teszel,
Minden tetted mintakép lehet.
Hasznos lesz ez így neked.
Nagyvonalú lehetsz ma mindenért,
Önzetlen segítségekért!
Megszilárdítod így hatalmadat,
Jutalmazhatsz mindenért!
Béla, Mária:
Magasból a trónról minden másként látszik,
Áldást hozna ránk, ha jóra törekszünk.
Kutass minden zugot, mit takar a felszín,
Nem nyugszik a szív, míg nyomort lát szemünk!
Engednünk kell közel, azt ki keres minket,
Alázat kell ehhez, s minden jó leszen.
Itt a trónról mindent könnyebben megoldunk,
Segíthetjük mindazt, ki arra érdemes!
Öreg bölcs, Bátor, Csenge, túlélők mély átéléssel, hangsúlyosan
Nézz fel a fénylő csillagok közé (2.)
Öreg bölcs: a királyhoz
Nézz fel a fénylő csillagok közé,
Fiastyúkon túl, a végtelen felé.
Bölcsességet kérjél élő Istenedtől,
Adj hálát nékie, hogy bírod nagy kegyét.
Dús lombok zöldje árnyat nyújt neked,
Gyümölcsöt érlel, hogy legyen mindened.
Havas hegyek bércén megcsillan a napfény,
Reménység önti el a fáradt szíveket.
Csenge:
Refr.:
Szeresd e földet, ez édes otthonod,
Mely minden jóval ellát, ha híven gondozod.
Vigyázva tedd meg hát minden lépted rajta,
S hogy milyen nyomot hagytál – néha nézzél vissza.
Bátor:
Bő vizű folyói, tavak, ligetek,
Mézédes nedűtől csöppenő gerezd,
Hullámzik a rónán arany búzatenger,
Aratók dala cseng mezőkön, földeken.
Pacsirta dalától zengedez az ég,
Verőfényben fürdik távoli messzeség.
Akác, hárs illata terjed szét a légen,
Szerelem dala száll virágos réteken.
Csenge:
Refr.: Szeresd e földet, ez édes otthonod,
Mely minden jóval ellát, ha híven gondozod.
Vigyázva tedd meg hát minden lépted rajta,
S hogy milyen nyomot hagytál – néha nézzél vissza.
Bátor, Csenge: előrébb lépve, a közönség felé, a földre mutatva súlyos fontossággal
Itt van a helyed, ég és föld alatt,
Minden, amit kedvelsz, súgja: Itt maradj!
Ölel tárt karokkal édes szülőfölded,
Szívéből kínálja legjavát neked.
Mégis, ha a vágyad kalandokba vonz,
Bármilyen messzire sodorna a sors –
S emlékeid súlya nyom – ide visszatérhetsz,
E honba, hol édes szüléd keblén ringatott.
Öreg bölcs, Bátor, Csenge, Túlélők:
Refr.:
Szeresd e földet, ez édes otthonod,
Mely minden jóval ellát, ha híven gondozod.
Vigyázva tedd meg hát minden lépted rajta,
S hogy milyen nyomot hagytál – néha nézzél vissza.
Hírmondó:
Itt tenni kell! Itt tenni kell!
Itt tenni kell! Itt tenni kell! A színen levők bekapcsolódnak a dalba.
Béla: okleveleket vesz elő. Mialatt olvas, az „Itt tenni kell!” halkabban hangzik. próza
Várak építését engedélyező oklevelek:
Türje, Gutkeled, Geregye, Ákosfia, Csák, Tomajfia,
Pók, Kán, Hontpázmán, Bertalan, Báncza. (A megszólítottak átveszik.)
A királyné Visegrádon, én Budán építek várat. próza vége
Mária:
Itt tenni kell! Itt tenni kell!
Itt tenni kell! Itt tenni kell!
Béla: próza
Mindenki dolgozzon lelkiismeretesen,
Hogy ez az ország felépüljön, és erős, védhető legyen! próza vége
Túlélők:
Itt tenni kell! Itt tenni kell!
Itt tenni kell! Itt tenni kell!
Zsombor:
Holnapra ne hagyd, mit megtehetsz ma,
Jövődet megalapozhatod,
Vesd el az önzést, a közre gondolj,
Szebbé válik így a holnapod!
Túlélők:
Itt tenni kell! Itt tenni kell!
Itt tenni kell! Itt tenni kell!
Zsombor:
Kovácsa lehetsz sikereidnek,
Örüljél annak, ha jót tehetsz.
Szeresd a szépet, művészit alkoss,
Életed ettől még szebb lehet.
Túlélők:
Itt tenni kell! Itt tenni kell!
Itt tenni kell! Itt tenni kell!
Csenge:
Harcolni önmagaddal,
Ez a legszebb küzdelem.
Rosszat irtsd magadból ki,
Harcolj mindig ellene!
Túlélők:
Itt tenni kell! Itt tenni kell!
Itt tenni kell! Itt tenni kell!
Csenge:
Legyőzni önmagadat,
Ez a legszebb győzelem.
Győzd le hát önzésedet,
Így kerülj ki győztesen!
Túlélők:
Itt tenni kell! Itt tenni kell!
Itt tenni kell! Itt tenni kell! Egy hangsúlyos utolsó felkiáltással zárni.
Üdvrivalgás
Hírmondó: lelkesedéssel
Hol vagytok ifjak, mely részén e világnak?
Halljátok? Itt tenni kell! Tieitek hívnak!
Mily orkán dúl ma…?
Bátor: mély átéléssel, erőteljesen, hangsúlyosan
Mily orkán dúl ma, mely mindenkit pörget?
Otthonról távoli, messzi földre űz.
Nem érték többé már édes szülőföldje,
Mintha égetné valami tűz.
Nyakába veszi a nagy ismeretlent,
Pelyvaként röpíti, kergeti a szél,
Akik őt szeretik, árvaként itt hagyván:
– Tejfölt fenékig! – ma ez a cél!
Refr. 1.:
Bőségben élni, meggazdagodni!
Amott a távolban színesebb az ég.
Sziporkák csillognak, csillogó a pénz is,
Újkori jelszó lett: Csak a mának élj!
Otthonod sem érték, sem kik szeretnek,
Karjaik hiába tárulnak feléd.
Eltolod azokat, vonz a nevenincs föld,
Színes délibáb-álmod a cél!
Istened sincsen, mert hitetlen lettél.
Élvezni életet, önzőn – annak élsz!
Sikertelenségért káromlod is rútan,
Becsméreled őt, mért nem segél.
Refr. 2.:
Háló von körül, csapdába estél,
Színpompás ábrándkép imádó levél,
Zsinóron vezetnek fajsúlytalan álmok,
Mint megtűrt jövevény, végére kiégsz!
prózában, drámai súllyal, /a dal indító zenéje
Volt idő, amikor úgy tűnt: minden veszve,
Mindenét e földnek pokol égeté!
De a feneketlen nyomor ellenére,
Népe nem futott a négy égtáj felé! próza vége. Tovább lassan, erőteljes hangsúllyal, mély átéléssel.
Refr. 3.:
Térj vissza, várunk, feledd, mi rossz volt,
Hallgass a szívedre, (ha) nem vált vízzé a vér!
Kövesd a kisfecskét, a kis örök vándort,
Szeretni, költeni (még) ő is visszatér!
prózában, drámai súllyal, /a dal indító zenéje
Ha nem kísér szerencse, s balsors lesz részed,
Idegen föld takar el, végképp, jeltelenül.
Sírodra sem találhatnak, kik oly nagyon szeretnek,
S majd könnyeikbe fúlnak reménytelenül. próza vége
Refr. 4.:
Jöjj vissza hozzánk, itt minden rád vár,
Éleszd fel szívünkben az alélt reményt!
Végüket érnék a vigasztalan álmok,
Mindennap ünnep lesz, ha te visszatérsz!
Felragyog a fény Béla, Mária reményteljes, boldog éneke.
Béla:
Felragyog a fény a mi égboltunkon,
Eljön a nap, mikor kitárul a tér.
Körülleng szabadság üdítő szellője,
Boldogság lesz úrrá mindenfelé.
Kikél a csíra és magas fává nő,
Jutalmat nyer ott a bátor tetterő.
Beérik egy nap a küzdelem gyümölcse,
Áldások áradnak mindenfelől.
Béla, Mária:
refr.:
Higgyél és remélj, mert eljön az a kor,
Szabadon száll a dal, rabság véget ér!
Derűsen, vidáman hasad fel a hajnal,
Feltetszik a napunk és pályára lép!
Sötétség elül, és feldereng a fény,
Új létre virradunk! Remény, ébresztő!
Zöld lombok ölelnek dús virágözön közt,
Felível a napunk és magasra tör! A zenekar ismétli az első két szakasz dallamát, majd a refrén ismétlésébe bekapcsolódnak a színen levők
Szabadság
Csilla:
Szabadság, szép madár,
Messze föl az égbe szállj!
Lebegj lágyan, könnyedén,
Sugallj békét és reményt!
Zsombor:
Szállj, szállj fel, szép madár,
Röpülj, suhanj, messze járj.
Ne zavarja röptödet
Ragadozó vadmadár.
Csilla:
Szálljál fel, szép madár,
Röpülj fölénk, közénk szállj,
Keltsél merész vágyakat,
S teljesíts be álmokat!
Zsombor:
Szabadság, szép madár,
Messze föl, az űrbe szállj,
Karold át a Föld-tekét,
Hozd el számunkra a fényt!
Együtt mindenki:
Röpülj, szállj, szép madár,
A felhőtlen égen át,
Méltósággal lebegjél,
S öleld át e kis hazát!
Coda:
Szabadság, szabadság,
Öleld át e szép hazát!
Az átok vége próza
Béla: reménytelten, határozottan
Százados átkok itt véget érnek,
Feladja egyszer a gonosz lélek.
Lidérces álom többé nem kerget,
Lassan elhalnak a gyötrő emlékek.
Megbékültem az elleneimmel,
A régi harag elült szívemben.
Elpusztult ország javára tenni,
Erőt és elmét oda kell adni.
Mária:
Olyan kell ide, ki várat épít,
Gyümölcsfát ültet, kézművet indít!
Ki az országnak javát akarja,
Tudása javát a közre adja!
Béla, Mária:
Új urak állnak élére népnek,
Akik tesznek is, nem csak ígérnek!
Akik nem hamis mértékkel mérnek,
Javára lesznek az egész népnek.
Béla: határozottan
Sors, végzet, nem félek tőled!
Én irányítlak ezután téged! próza vége Kialszik a fény a színen. Röpke szünet.
Végjáték
Felgyúl a fény, mindenki a színen. Olyan köznépi tömeg áll ott, amelynek ruházatán látszik a megváltozott, megjavult állapotok eredménye.
Hiszel-e a feltámadásban?
Zsombor – Csilla, Bátor – Csenge, Béla – Mária duettjei, és befejezésként a túlélők kórusa
Zsombor, Csilla:
Hiszel-e a feltámadásban?
Aki meghalt, életre kél!
Hiszed-e, hogy ezt megteheti egy hatalom?
Erő ez, mely életre ébreszt,
Küzdelmednek értelmet ád.
Annak, ki hisz, és annak, ki bátor – jutalom!
Meríts erőt, lépjél előre!
Célodra nézz, ne félj sose!
Győzelmi esély, ha bátor vagy, és eltökélt!
Hinned kell, hogy többre vagy képes.
Határozott, merész legyél!
Soha ne add fel, s te leszel az, ki célhoz ér.
refr. 1.:
Ím, egy nemzet életre ébredt,
Poklok mélyéből életre kélt,
Mint hamvaiból feltámadó főnixmadár.
Istenére tekintett hittel,
Nem ijedt meg, hogy hosszú a táv,
Így épült a boldog jövője, a várva várt!
Bátor, Csenge:
Új élet egy feltámadásban,
Régi hozzá nem mérhető,
Alkotni tudsz, és új erőtől vagy duzzadó!
Ébredés, mely sosem ér véget,
S oly irány, mely új útra visz,
Fény ragyog rád, és ihletet nyersz, mint alkotó!
Feledésbe merül a bánat,
Átszenvedett vészkorszakok,
Új rügyek, bimbók feslenek régi hamvakon.
Harci mének nyomain növő,
Új, hullámzó búzamezők.
Gyermekkacaj és ének hangzik az utakon. Mai munkaruhákba öltözött nők, férfiak jelennek meg a színen.
refr. 2.:
Ím, egy nemzet életre ébred,
Poklok mélyéből életre kél,
Mint hamvaiból feltámadó főnixmadár.
Istenére tekintve hittel,
Messzi távolra előre lát,
Így épül a boldog jövője, a várva várt!
Béla, Mária:
Ébredés ez egy egész népnek,
Megharcolni új harcokat,
Vállvetve, együtt elérhettek új célokat.
Új erők új terveket szőnek,
Új ívek és körvonalak,
Merészen, bátran rajzolnak újabb csúcsokat.
Higgyetek a feltámadásban,
Melyet majd a jövő hoz el.
Higgyétek el, ezt megteheti egy hatalom.
Új utak és értelmes élet,
Új elvekért dobban a szív!
Küzdeni, hinni, s bőséges lesz a jutalom!
refr. 2.:
Ím, egy nemzet életre ébred,
Poklok mélyéből életre kél,
Mint hamvaiból feltámadó főnixmadár.
Istenére tekintve hittel,
Messzi távolra előre lát,
Így épül a boldog jövője, a várva várt!
Mindenki:
refr. 2.:
Ím, egy nemzet életre ébred,
Poklok mélyéből életre kél,
Mint hamvaiból feltámadó főnixmadár.
Istenére tekintve hittel,
Messzi távolra előre lát,
Így épül a boldog jövője, a várva várt! Az utolsó sort hangsúllyal, lassabban
VÉGE
2019-20
––·––––·––––·––—————————————————————————
Múlttal a jelenről a jövőért
E zenés darab tárgya a magyar történelemből vétetett. IV. Béla király trónra lépése, a tatárjárást megelőző, az alatti és utána következő drámai eseményekben gazdag kor éveire épül.
Bélát táltosnak tartották az ősiséget titokban tisztelő idős emberek, hiszen hat ujjal született és egyéb jeleket is véltek benne felfedezni. Ennek tudatával élt, és hitte is, hogy a sors keze irányítja életét. Rendkívül megrázó volt számára anyjának meggyilkolása, amely tragédiát gyermekként látta, átélte, és lelkében vonszolta e képet egész életén át. Ebből érthető meg konoksága és talán céltudatossága is. Átkot vélt lebegni feje fölött, és kerülni akarta a botlást, az átok hatását.
Béla az apai belpolitikai-birtokrendi örökséggel is küzdött. Vissza akarta állítani a királyi tekintélyt, s ezért birtokokat vett vissza, amely óriási ellenérzést váltott ki a főúri rendek körében. A kunok betelepítése sem ment zökkenőmentesen, sőt vérbefúlt a kezdeményezés. Élete versenyfutás volt, mindig arra törekedett, hogy az események ne előzzék meg őt. Viszályok tették próbára uralkodói képességét. Nyugtalan állapotok voltak épp, mint ma, pártoskodás, széthúzás, egyéni érdekek, amelyeken igyekezett felülkerekedni.
Erre jött a tatárok betörése. Kiderült, hogy a kunok kiűzésével teljesen magára maradt az ország a vész előtt. Szinte senkire nem számíthatott saját haderején kívül, amely nélkülözött egy talpraesett, képzett, meghatározó egyéniségű hadvezért is. Ugyanúgy, mint Mohácsnál.
Nyugat akkor sem segített, sőt örömmel szemlélte volna az ország összeomlását. Így Béla király nem számíthatott másra, csak saját népére.
Uralkodói nagysága főként akkor mutatkozott meg, amikor a tatárhad kitakarodása után, bölcs szervezőmunkát kifejtve, felülkerekedett a helyzeten, s az üszkös romok helyére, néhány év alatt – egy lendületesen dolgozó, szülőföldjét szerető, szorgalmas néppel – virágzó, erős országot épített, fejlesztve azt minden téren.
E fentiekről villannak meg képek az előadás során.
Nem a történelmi esemény száraz korhű feldolgozását akartam, hanem a múlttal a jövőről szólni a ma emberéhez. E történelmi feldolgozás a mának szól, a régmúlt események tanulságait levonandó, s mintegy minta, tükör lehet a mai nemzedék előtt, és példa a komoly helytállás, küzdelemre készség ösztönzésében. Minden régi történelmi eseménysorozatnak fellelhető a mai párhuzama, így ebből is leszűrhető némi nekünk való tanulság. E kettős kicsengés: múlt-jelen párhuzam érezhető elejétől végig a darabban. Vagyis a régmúlt krónikája, amely a jelen emberének szól, a mai visszásságok közepette, de némileg a jövőről is fellebbenti a fátylat.
Nem részletezem, mert aki mélyen belenéz, látja a párhuzamokat!
Nagy általánosságban az a vélemény, hogy a magyar emberre irodalmi vagy képben, dalban megjeleníthető műben a búskeserv hangján lehet hatni, mivel az van mintegy génjeibe épülve. Talán van is benne valami igaz, mert a hosszú, kínkeserves történelme alatt elszenvedett események alatt szerzett rossz tapasztalataiból eredően volna is rá oka, de én mégsem osztom teljesen e véleményt.
E darabban is vannak megidézve bús, keserves történelmi pillanatok –, hisz a történelem nem sikereket ünneplő boldog tömegek fáklyásmenete. A tatárjárás egyike a lesújtó tragikus állapotoknak. Az első rész vége az akkori mélypont, de biztatással. A darab egészének alaphangja érzelmi telítettségű, mégis a célja, fő mondandója – a kavargó erőteljes drámai viharok közepette – a bizakodás, s a céltudatos küzdelemre késztetés. A darab a boldog jövőben reménykedés felemelő érzületével ér véget.
Szándékosan ezen a hangon kívántam szólni.
Ennek a népnek sokszor kellett visszatérnie, pokoli pusztítások után az üszkös romokhoz, ahol szeretteik holttesteinek szívfacsaró látványa fogadta még az általunk átélt közelmúltban is. Sokszor volt részük csontokig, velőkig ható fájdalomban, életük végéig őrizvén a fájdalomokozó tüskék szúrását szívükben azokért, akiket tragikus események következtében veszítettek el, s higgyük el, nem az anyagi kár fájt jobban, inkább a szeretteik soha nem pótolható hiánya. Sokszor kezdték el újra és újra az életet – követ kőre, téglát téglára, fát fára rakva – szivárványosan csillogó könnyek közt, egy boldogabb, békés jövendőben reménykedve.
Kolumbán Sándor